Köd szitál ereimben
képen határain belül
a lét
lassan hasadó
emléket idéz

Álmaimban megül
a vér

Hallgatásom tanácstalan
ténfereg dér lepte labirintusában
az üresen kongó
rég-újkezdet szemlesütve
néz

Lapul az ész

Elmélkedésem hullámain
borzolt játékot űz
a szél
kérdésem a végtelenhez ér

Két kezem kér

Bomló virágot lelkesen
osztanék de barna
foltos bimbót rejt
a rét

Az alma is csak fél

Tágul a tér

Tavasszal ott leszek
minden harmatcsepp
kezdetén...