hajnal
Nyugovóra küldte a nap a fáradt csillagokat csak néhány vörös felhő matat még az égen, s a torony szívében virradóra kong az óra . Ébred a tetőkön az élet, galambok röppennek reggeli portyára, kenyeres kocsikról lehulló morzsára.
reggel
Figyel a park ! Éberen. Nyújtózik bokra, ága, füve, virága. Lombkarjával kinyúlva a végtelen forgalmas útra, markába gyűri a berregést, fékcsikorgás sikkanását, ideges rettegést.
délelőtt
A napfény mint színházi reflektor arany foltokat vetít a fák alá nyüzsög a hangyaboly bábokat cipelnek máshová, mert a hangyaleső melléjük költözött és nincs béke a föld fölött. Ha ez így megy tovább, fogynak a dolgozók, vesznek a katonák!
ebéd előtt
Gyermekhangot várva fülel a fűben a labda: reméli, éppen most jön el újra a kislány, aki magához öleli és repíti, dobálja, ugráltatja fel a magasba, hogy lehessen megint a vidáman pattogó játékban társa, eszköze, barátja.
ebéd után
Összehúzza árnyait a hársfa, hűvöset terít mind a két barátra, akik a délutáni hőségben sakkoznak a padon. Nagy az izgalom, ki tud ma mattot adni és a vigasz sört vajon ki issza ki ? délután
Bánatos kisfiú bandukol táskája mélyén valahol szégyenkezik a dolgozat ilyen rosszat még nem írt soha - nem , nem megyek haza - suttogja könnyek között, s leül a kis dombra, meghalni, a hangyaboly fölött. - Kevés a levegő - rezdül a királynő hangja és dühödt hangyakatonák rohannak a harcba cipőre, zoknira, nadrágra ! Csípi, szúrja, vágja ellenségét a hangyahad. Nadrágját csapkodva, lábait kapkodva rohan a gyermek. - Anya, anyukám ments meg !- kiáltja magában, és már bent van a házban, ahol reszketve várja, tárt karokkal anyukája.
este
Ezüstszürke pázsiton omlik bordó bársonyába a vággyal teli alkony. Most álmok útján járva oson titkos találkára. Hová tűnik? Senki ne lássa! Minden este beleszeret a csapodár éjszakába! Táncoló százszorszépek pislákoló mécsvilága diszkréten kíséri, a puszpángbokor alatt vetett illatos fű-nyoszolyára.
|