[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 206
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 206


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

A köd
-: sat
Ideje:: 11-25-2003 @ 09:53 am

Szabó Attila Tamás
A köd

Ez a világvége! Fraser agya zakatolt. Az apokalipszis! Pár perce még önmagát tömjénezte, mennyire lazán veszi a dolgot. De akkor most mi ez a tébolyító zaj az elméjében? Ez a fogaskerekek között szétmorzsolódó szikla robajlás. A belülről jövő nyomás a gyomrában. Ha olyan beletörődően elfogadta a sorsát, miért egyre zavarosabb a látása, miért kezd szédülni? És a megmagyarázhatatlan fáradság, ami arra sarkallja, rögvest letelepedjen egy kényelmes fotelba, ám a fotel émelyítő rémképként lebeg előtte, ha eszébe jut. Szégyenkezve meredt Logan felé. Logan sírt, őrjöngött, aztán megint sírt. Zokogott, akár egy gyermek. Neki legalább volt bátorsága őszintén összeomlani. Akkor mégis, ki fél jobban? Logan távolabb kuporgott tőle, pedig figyelmeztette, hogy maradjanak egymás mellett, különben elvesznek szem elől. De ez nem történt meg, hiába kellett volna, de… reszketni kezdett a kéretlen gondolatra... ha mégis semmivé foszlana az egyetlen megmaradt szilárd valóságdarabka is… Na, na, most hol a higgadtság?!… Kiáltani, sikoltani!… Hol van az a fellengzős tudomásulvétele a tényeknek?! Fraser némán szitkozódott. Szidta magát. Gyűlölte, hogy az előbb úgy megjátszotta a keményet, a szívósat. Hogy olyan kérges szívűek módján lenézte Logan szenvedését. Gépiesen közelebb húzódott hozzá. Csak nehogy eltűnjön! Mint annyi más, annyi minden. Nehogy semmivé foszladozzon, akár az idő és a tér mindkettejük számára. Mert fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, és hogy milyen messze keveredtek attól a helytől, ahol elkezdődött. Ahol észrevették. Logan a bolt zárjával bajlódott, azt mondta, alig látja a lakatot a ködtől. Tényleg nagyon sűrű volt a köd. Fraser a kocsi felé oldalazott, miközben tekintetét megpróbálta különböző pontokon keresztülfúrni a szokatlan intenzitású természeti jelenségen. De csak oldalazott, oldalazott... Várj! Itt valami nincs rendben. Nem mentünk el a kocsidtól, most még sincs itt... Fraser vicsorgott, újra meg újra felidéződött benne barátja panaszos hangja. Sebben forgatott kés!… Az épület is eltűnt. Mi ez?… A köd észrevétlenül sűrűsödött körülöttük; az előbb még ott voltak a tárgyak… az árnyak. Hogy mikor tűntek el, ki volt a megmondhatója? Egyszerűen feloldódtak az őszi este tejszínes sötétségében. Semmit sem láttak, csak szürkés-feketés árnyalatát keveredni némi rózsaszínű fénymázzal, ahogy az utcalámpák szétmosódtak a sűrű párában. Igen,… az utcalámpák. Körvonalaikat vesztett, sápadt csillagok. Apadó, kialvó őrtüzek. Sorvadó utolsó kapaszkodói a szemnek és léleknek. Aztán csak a halódó fény maradt. És halódott azóta.
Fraser megragadta Logan rázkódó vállát. Logan egyfolytában hajtogatta: miért, miért. Mit miért? Miért mindez? Vagy ők miért nem? Ők miért maradtak ott az élet forgatása után a kék háttér előtt emberektől, környezettől, színektől meg hangoktól fosztottan? Logan teljesen összeomolva kuporgott. Nemrég Fraser is ezt tette, de ő akkor más célból. A földet kereste, amin jártak. Először persze tétován kóválygott akadály után a ködben, amibe most szívesen beleütközött volna, akármekkora fájdalmat is okozzon. De két keze csak az anyagtalan ködöt kaszálta. Bármerre indult, mindenfelé az egységes, nyugodt pára. Lelke félelemmel telt meg, lábai erővel, és akkor már bátran futott. Keresztül a semmin, mely mögött minduntalan sejleni vélte a valamit. Illetve… nem bátorság volt az, hanem a dolgok fontosságának kezdődő leépülése bensőjében, például a testi épségéé. Logan sokkal hamarabb kiborult. Amikor Fraser felhívta rá a figyelmét, hogy a köd mindenfelé egységes, nem sűrűsödik össze a távolság arányában, nyüszített. Amikor Fraser le meg föl nézett, s ugyanazt látta, azazhogy nem látta a föld és az ég határmezsgyéjét, nem találta a közel meg a távol fogalmát, ő maga szédülni, barátja toporzékolni és bömbölni kezdett. Egy pillanatra őrá is átragadt, de megmakacsolta magát, lennie kell kiútnak. Négykézlábra esett, szemét egészen közel vitte ahhoz, amin jártak. De csak a köd dermedt tompasága. A világ leradírozása után maradt piszok. Igen. Fraser eszelősen mondta ki… Megszűnt körülöttünk a Világ!… Logan lezuhant, magzati pózba temetkezett. Fraser nevetett, meg nevetett, rohangált, két kezét széttárta, szinte rituális táncot járt a másik férfi körül. Aztán megtorpant. A karjait nézte. Az ingét. Karjain a szőrszálakat. Pedig a köd, az köd volt. Ott szállt arca és csupasz bőre között. Nyirkos volt. Hideg. A szőrszálak közt gyöngyözött. Tehát mégsem olyan… anyagtalan… És akkor meghallotta. Valaki nevetett a ködben… Rövid kacaj volt csupán, már el is némult. Fraser állt, kezei, ujjai maga elé tárva; nézett, elmeredt barátja görbe, előre-visszahintázó háta fölött. Most örüljön? Vagy verje ki a hideg veríték, mint eltévedt utazót a sötét erdőben?… Esetleg hallucinált? Kezd megőrülni? Odasietett Logan-hez. Fülét megütötte egy mondatfoszlány… Miatyánk, ki a mennyekben… Biztosan nem hallotta. Ott akarta hagyni, de a tarkója bizsergett, mintha figyelnék. Ismét társa vállához ért. Rázta, előbb finoman, majd egyre határozottabban, s szólongatta közben. Logan időnként feléje fordította szétázott arcát, de értelem nem tükröződött rajta. Fraser hirtelen megdermedt. Mi lehetett az?… Leguggolt. Inge megfeszült a hátán. A vér dobolt a fülében, de az az apró, vélt zajfoszlány csak utat találtak befelé. Láthatatlan madár riadt rebbenésével kígyózott köréje. Azután feszült csendben eltelt várakozás, amiben a kínosan ismerős töredék magától egésszé forrt. És ha eleget várt, megint mozdult a kígyó. Árván, de mindig másutt. Fraser közelebb húzódott Logan-hez. Szeme ide-oda járt, füleit kihegyezte, hogy tetten érje velük a köd incselkedő rezdülésit, melyek kínosan emlékeztették a röviddel ezelőtt elenyészett valóságra. Részecskéket koptató fizikai törvényszerűségre. Szándékot sejtető röpke mozzanatra… Logan, valaki itt járkál körülöttünk!… Hangja suttogó volt, ám jelentése feloldotta a másik férfi tébolyát, és csatornákat vájt bele agyáig. A nyöszörgés abbamaradt… Óvatos lépés koppant mögöttük. Majd egy csosszanás meghatározhatatlan irányból, meghatározhatatlan céllal. Alig kivehetőn… Felpeckelt szájra emlékeztető szókísérlet. Páncélüveg mögül hasztalan kiáltás-darab… A két férfi gyermeki félelemmel rezzent össze egy szárnyverdesésszerű libbenésre… Ez meg autótülkölés?… Végül ismét az az érzelem nélküli nevetéstöredék. Fraser felpattant, szaladni kezdett. Logan futott utána. Üldözték a hangokat, a hangok pedig játszottak velük. Megtorpanásra, éles kanyarvételekre kényszerítették őket. Néha teljesen elenyésztek, sorsára hagyva a két kimelegedett, csalódott embert. De csak időlegesen… Cipősarok koppanása jobbról… Gyerünk, gyerünk! Láttál valamit?!… Tünékeny sejtelem ért Logan vállához. Kirázta a hideg… Erre!!!… Ziháltak, nyögve mozdultak. Szemük eszelősen csillogott. Közben a szorongás, hogy váratlanul toppan elébük a remélt… Langy huzat libbent a hajuk alá. Egy egész seregnyi verébszerűség verdesése vizes aszfalton… Csalóka árnyak suhantak… Aztán végre igazán határozott formát öltő lépések sorozata ütötte meg a fülüket. Lassan követték, néha nekiiramodtak a nyomában, de a lépések mindig előttük jártak, holott nem hallatszottak sietősnek - már-már elérték, ám akkor másik irányból hangzottak fel. Kettéosztódtak, azok megint többfelé. Szélfútta színes szalagokként hullámzottak köréjük. Minden irányból áramlottak…
És ekkor, ahogy elmentek, ugyanolyan észlelhetetlen fokozatossággal előszüremlettek az utcalámpák fényei. Autóreflektorok pászmái hasították át a ritkuló ködöt, és a lépések zaja testet öltött köröttük siető emberi sziluettekben. Az őszi nedvesség megcsillant a fekete aszfalton. Az ismét természetessé váló pára elillanni látszott a sötét ég csillag-pórusain át, hogy visszaöltse magára mindent alkotó és mindent megszűntető éteri formáját. Szürke falak feslettek vissza a térbe, szomorú bogarak szárnyzizegése hangolódott egybe az idő ritmusával. Pocsolyatükrök álltak össze a teremtés 0-áiból meg 1-eseiből, a valóság léghajófala, elvarrva ráncait kifeszült az új elképzelés vázán. Az új, s meglehetősen idegen elképzelés pillérein. De amiként Fraser kimondta egyszer a végszót, úgy most Logan az új kezdetbe vetette reménységének magvait:
- Túléltük a világvégét!
Fraser arca azonban keserves maradt. Fáradtan letelepedett a járdapadkára egy hazug rozsdafoltoktól kopottas utcalámpa szürke fényében, és elnézte a fukar világosság körén túl csillogó járdát, a rajta hamis illúziók után siető bábokat. Haját meglegyintette a semmiből előbontakozó és ugyanoda visszaolvadó autók huzata, míg a feje fölötti sötétséget felhőkarcolók ablakai pettyezték nagy ártatlanul.
- Túléltük? Szerinted hogyan tudnánk megélni egy olyan világban, amiben jelen sem volna szabad lennünk? Nincs munkánk, nincs pénzünk, nincs mit ennünk, senkit sem ismerünk, és ha ránk bukkannak, a hatóságok üldözni fognak, elkapnak, nem tudjuk igazolni magunkat, de ők sem tudnak azonosítani bennünket. Vagy éhen halunk, vagy kivégeznek. Túléltük a Világvégét?



Utoljára változtatva 05-11-2004 @ 12:07 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: zsoló
(Ideje: 11-25-2003 @ 06:58 pm)

Comment: Igazi jó pszichodráma - egy elképzelt világvége? - egy tehetséges író tollából (most félretéve az űrhajós írás kapcsán kicsit itt is felmerülő aggályaimat)


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.39 Seconds