Ki földre rogyott s újra fölkel – mind bolond
Ha lába-teste mozdul, vándor a fájdalom.
S mint szárny emelné mégis az útnak indulót
nem mer maradni lent, az árok-oldalon.
Még visszaszól, és mondja, miértjét, ha kérded,
asszonyra, szép életre, bölcs halálra réved.
Bolond pedig. Hisz otthon nincs már, csak a füst
a házromok fölött perzselt szelek és kormos üst.
A házfal mind hanyatt, a fák derékba törtek,
az éj testén félelem sző csöndes örvet.

Ha tudnám, s hinném: lehet még visszatérés,
a szívverés, hogy érdemes: bennem a régi érzés,
a béke csöndje szállna körbe – aranyló barna est
gyümölcsfák, levél szűrt fényen át, amit lefest.
Nyár vége – csöndes ősz? Nem is tudom
s hogy kézenfogva mentünk egy bársony alkonyon…
Ha várna Ő, mint akkor rég, de rég
zuhanó fénysugár, rebbenő szőkeség - - -
A Hold hideg, és messze még a cél
Segíts barátom…! szívemben kék acél.