Egy ideje már korán kelő lettem. Hogyan, s főleg miért történhetett ez meg velem, elképzelésem sincs, puszta tényként fogadom el. Bizony, gyakorta előfordul, hogy sötétben, de legalább is nem ragyogó világosságban bandukolok el a hálótól a konyháig, ahol is elüldögélek a kávém felett mind addig, míg vagy egészen fel nem ébredek, vagy ismét el nem álmosodom annyira, hogy lássam értelmét visszabújni a takaró alá. Nem ritka, hogy ez a folyamat egész héten is eltart, és péntek este arra eszmélek, hogy még mindig nem vagyok magamnál.
Azt mondják, szószátyár vagyok, pedig ez például egyáltalán nem igaz, csak szeretek beszélni, azt is csak amikor unatkozom. Szóval, ha a kezemet lefoglalom, befogom a szám. Ezt a törvényszerűséget mostanság fedeztem csak fel magamon, még nem akadt időm kitapasztalni, vagy komolyabb megfigyelés alá vetni, egyelőre magam is ennyit tudok róla. E röpke idő alatt ezerszer is megáldottam már az írógép megálmodóját, aki lehetővé tette számomra, hogy beszéljek és hallgassak egyszerre, hisz amikor nyomkodom a billentyűket, a kezemet ugyan veszett módon lefoglalom, ennek ellenére járatom a számat, aminek sokak nem örülnek nagyon. Állítólag néha zagyvaságokat is szoktam beszélni, de nekem sosem tűnik fel, tudniillik én mindig értem, amit mondok. Például e pillanatban is tudom, miről beszélek, meg azt is, hogy koránt sem erről szándékoztam. Azért lehet, mert itt ülök még a kávém felett, és ez a stádium ezúttal különösen hosszúnak ígérkezik, ugyanis ráborítottam a billentyűzetemre, leánykori nevén klaviatúra, s míg ki nem fundálom, miként igyam ki belőle, addig nem vehetem sorra a következő napirendi pontot.
Egyébiránt a megdöbbenésből sem volt még időm magamhoz térni, és e kettő, ami se nem szabadság, se nem szerelem, már sok nekem egyszerre, kell a csudának.
Az történt, hogy amint a pirkadat félhomályában, ami egy ideje belopta magát a fejembe is, battyogtam keresztül a nappalin – Pali később meg is köszönte, állítólag csodát műveltem a csontjaival -, váratlanul megbotlottam valamiben. Hajszálhíján orra estem, tán csak azért nem, mert az orromig sem láttam, s igen nehezemre esett volna megtalálni, hogy ráeshessek. Ahogy visszanyertem az egyensúlyom, megvártam, míg kilengek még néhányszor, s közben megszületett bennem az elhatározás, hogy addig tapodtat sem mozdulok, míg fel nem derítem, miféle tankcsapdát helyeztek el rosszcsont lurkóim a padlón. Nem ők voltak, utóbb kikövetkeztettem, de amikor valami kellemetlenül váratlan, avagy váratlanul kellemetlen esemény megy végbe itthon, az ember lánya hajlamos azt gondolkodás nélkül a gyerekek számlájára írni. Ha gondolkodik kicsit, akkor már egészen biztos lesz a dolgában, de ez esetben kivételesen tényleg nem volt benne a kezük – nagyon. Legfeljebb ha könyékig.
Tudniillik, őszinte sajnálatomra, egy többszörösen derékba tört élet hevert előttem, mélyen besüppedve a szőnyeg szálai közé, s bár bőszen próbálkoztam, sem az életet, sem a derékba törést nem bírtam a két lánytól eredeztetni.
Az életet a jó édes anyámnak rovom majd fel délután, amikor is elmegyek felköszönteni. Méghozzá kétszeresen. Egyrészt a fejéhez vágom a napot, amikor a világra hozott, remélem, addigra megtalálom és el is bírom majd, másrészt szemére hányom azt a másik napot, amikor is halálmegvető bátorsággal ugrott utánam a kert végi patakba, még mielőtt belelehelhettem volna egészen aprócska, két és fél esztendős lelkemet. Pedig nagyon igyekeztem a leheléssel, mert már két és fél évesen is volt annyi eszem, hogy tudjam, anyám kisvártatva érkezik és akkor fuccs a tervemnek. Ezek a szülők folyton keresztbetesznek a gyerekeiknek. Különösen sietőssé vált a dolgom, amikor a bátyámat meghallottam torka szakadtából ordítani; „Anyu, hugit viszi a víz”, és abban a minutumban fel is harsant a dübörgés, amint drága jó anyám, a bableveses fakanalat a markában felejtve rohanni kezd a patak felé. Gyorsabb volt nálam, mit tehetnék, és még a lelkét is kis híján neki sikerült előbb kilehelnie.
Világos, hogy az imént említett szemére hányástól anyám feltűnően nedves lesz majd ma délután, de a virág szempontjából, amit a dobálódzás és hányás végeztével a kezébe nyomok, ez kimondottan előnynek számít.
A derékba törés az persze más tészta, ahhoz Neki szegénynek aligha volt valami köze, noha első osztályú tésztákat szokott varázsolni az asztalra.
Hogy szavam ne felejtsem, mert nem beszélek ám zagyvaságokat, mélyen előre hajolva, megszemléltem a szőnyegen heverő életet. Nem vagyok vajmi büszke rá, de bevallom férfiasan, hogy eltartott egy ideig, mire beazonosítottam, beletellett jó néhány orr- és fejvakarászásomba. Nem volt túl hosszú, ám szokatlanul kemény, az öregujjam most is sajog, ha csak rágondolok. Talán a körmöm is felszakadt, még nem mertem megszemlélni, csak felsántikáltam ide, és azóta folyamatosan hallgatok, mert lefoglaltam a kezem.
Magammal hoztam kis lelencemet is, miután az efféle esetekben indokolt óvatossággal kiemeltem a pamutszálak közül, és sietve újraélesztettem. Rég tanultam, de valami csoda folytán sikerült. Nagy bajban lettem volna, ha ne adj isten nem reagál, és ki kell ütnöm szegényt, mert ezt már megtettem az utóbbi hónapokban, épp attól került ilyen siralmas állapotba, ráadásul ahhoz, hogy a hálózati dugaljhoz csatlakoztassam, nem rendelkezem a szükséges eszközökkel. E pillanatban itt fekszik előttem, de mintha nemigen lenne tulajdon önmaga, vagyis hát nemigen maradt benne élet, ami ugyebár egy élet esetében meglehetősen megrázó körülmény.
Egyébiránt, a tisztánlátás miánt sietve megsúgom, keménysége talán abból is adódhat, hogy a fentebb vázolt patakos jelenet óta igyekszem kerülni a vizet, s ez az élet az eltelt évek során egészen elveszítette a víztartalmát, amitől ugyebár a kenyér is kőkeménnyé szokott válni. Ebből is látszik, hogy kenyér és élet egy tőről fakadnak, hisz nélkülük az ember legfeljebb ha vegetál.
A derékba tört élet hosszát e pillanatig képtelen voltam megállapítani, bár gyanítom, hogy ha még néhányan keresztül masíroznak rajta, kicsit nyúlik majd, s nyilván a törés feletti rész, mert az alatta lévő már reménytelenül formálhatatlan, egyedül a folytatás képlékeny.
Lássuk csak!
Mi mindent mondhatok még el róla, abban a reményben, hogy ha netán Kedves Olvasóim között akadna legalább egyetlen életművész, aki a tünetek pontos ismeretében így távolról is orvosolni tudná a bajt, hát ne habozzon, tegye meg bátran. Bármilyen megoldás érdekel.
A mögöttem fekvő élet – a betegebbik fél a hátam mögött helyezkedik el, ezért is oly bonyolult szemrevételeznem, gondoltam, ha már ilyen rendesen kettétört okosabb alaposan eltávolítani egymástól a beteg és a még talán életképes darabot – nem túl tartalmas, de éppenséggel nem is egészen üres. Nagy karriernek például nyoma sincs benne, de ez talán az előttem lévő félben búvik meg, a jó Ég tudja, arra még nem fordítottam különösebb figyelmet. Ha időm engedi, behatóan tanulmányozom majd azt is, és természetesen hírt adok róla, majd egy másik reggelen, a kávém felett ücsörögtömben, némán.
Naiv jóindulatot a kelleténél sokkal magasabb arányban tapasztalok benne, mondhatni egészségtelen a jóindulattartalma. Persze csakis önmagára nézve, de ez kellőképp meg is látszik rajta. E jóindulatát egyedül énvelem szemben nem hajlandó kamatoztatni, nekem például az előbb is meg akarta harapni az ujjamat, addig piszkálgattam abban a reményben, hogy megmoccan végre. Gyorsan elkaptam a kezem, de éles fogainak nyoma azért örökre itt maradt rajtam.
A szószátyárságnak nevezett összetevő nagyjából hét-nyolc esztendeje van jelen, bámulatba ejtően nagy százalékban, és szoros egységet képez a tartalom nevű narkotikummal, amennyiben neki köszönhető az a pár regény itt a számítógép vinyóján. Egy kedves jó barátomnak, akinek a jó Isten, reményeim szerint minden lélegzetvételét vigyázza, és akiért megállás nélkül imádkozom, pedig Isten lássa a lelkem, sosem volt szokásom nagyon, tán ezért is marad hatástalan, szóval Neki nemrégiben épp azt találtam javasolni, hogy szószátyárkodással vezesse le a benne felhalmozódott feszültséget. Nálam mindig beválik. Egyetlen hátránya, hogy a bennem lévő feszültség csökkenésével egyenes arányban növekszik a hallgatóságé, de ez már legyen az ő bajuk.
Megjegyzem, így némán beszélni azért is okosabb, mert a hallgatóságnak ekként legalább a választás esélye megadatik, s ha unják a banánt, legfeljebb nem olvasnak tovább. Ha beszélni kezdek egy idő után mindenki a kapcsolót keresi, de elrejtettem rendesen, viszont olykor látom ám, mekkora pofon költözik egyesek tenyerébe és milyen élvezettel kenné azt szét gyönyörű orcámon, ha tehetné, amiért nem fogom be a számat.
Különös, és számomra teljességgel érthetetlen a megfigyelés, ami szerint a sok beszéd, aminek a mondás szerint az alja is sok, olyan mértékben képes felbosszantani az embereket, hogy előnyös oldalait már egyszerűen képtelenek figyelembe venni és értékelni.
Én például – maradjunk nálam, ha már úgyis itt ülök hálóingben, és hallgatok, a kávéval teli klaviatúrámat nyalogatva, ne kelljen nekem most sietve felöltözködnöm, és egyéb helyre sietnem -, szóval én például ennek köszönhetem, hogy felette ritka alkalmakkor szokásom elkedvetlenedni. Minél bánatosabb vagyok, annál többet nevetek, de persze ez koránt sem jelenti azt, hogy amikor véletlenül elsírom magam, akkor úsznék a boldogságban.
Amúgy is, énnálam valahogy minden fordítva működik, nem tudom, ki hogy van ezzel. Ha bánatos vagyok tombolós zenét kell hallgatnom, szomorút csakis akkor, ha vidám vagyok. Ha bánatos vagyok kerülnöm kell a szeszesitalok mindahány megjelenési formáját, mert bár egy felestől megered a nyelvem, azért még vígan elsírom magam, és azt elmondhatatlanul szégyellem. Egy férfi csak ne sírjon! Meg én se, bár emlékeim szerint sosem voltam férfi.
Ám ha jó a kedvem, az figyelemre méltó sebességgel a sokszorosára hatványozódik egy pohárka szegedi házi vegykótól, amit momentán még életemben nem ittam, de példának jó lesz.
De ne térjünk el a tárgytól!
Pontosabban már úgy eltértünk, hogy időközben átkeveredtünk egy teljességgel ismeretlen naprendszer hetedik bolygójára, és sejtelmem sincs, mikor találunk haza, ha hazatalálunk valaha egyáltalán. Részemről én már nagyon nem bánnám, de hát ember tervez, Isten végez. Velem például nagyon szeretne, makacsul próbálkozik, csak nem hagyom magam, szívós vagyok. Ezért szívok folyton, de kezdek hozzászokni.
Szándékomban állt a székely-magyar rovásírásról szerezett tapasztalataimat előadni ma reggel, de ahogy nézem, annak már úgyis lőttek, hacsak ezt a cikkemet nem Vénusz név alatt publikálom. Napi egy cikk engedélyezett részemre, hiába kérlelem Admin barátomat, hogy ne tegye ezt velem.
Épp velem!
Vénusz nem venné nagyon zokon, ha a neve alatt írnék, még akkor sem, ha ennyi zagyvaság száradna a lelkén mostantól, én meg a hajánál fogva előrángathatnám értelmesebbik felemet és a saját nevem alatt publikálhatnék még egy cikket ma. A nagy írók is legalább kétféle név alatt írnak, noha én nem vagyok sem nagy, sem író.
De egyelőre teljességgel lefoglal ez a beteg élet itt előttem meg mögöttem.
A két darab között jog- és mindenféle folytonossági hiány lépett fel, s míg ezt a fájó ürességet nem sikerül befoldoznom valamivel, addig azt hiszem, marad a némaság. Életemben együtt véve nem hallgattam ennyit, mint ma reggel. Már most úgy érzem, okosabban tettem volna, ha ágyban maradok, de késő bánat eb gondolat. Van is egy barátom, aki ha eljutott idáig az olvasásban, pontosan ugyanezt gondolhatja most. Rettentően érdekel a véleménye, tudniillik adok – és nem teszek – rá, de amit muszáj, azt ugyebár muszáj. És nekem ezt most muszáj volt, drága Barátom, ne orrolj meg érte, ha egy mód van rá. Vagy nyomj nekem egy nullát, az úgyis rokonom, jól elleszünk mi ketten.
Időközben elővettem a csillagászati távcsövemet, amit egy hete szereztem be Nyuszi barátunk kedvéért, s megszemléltem azzal is ezt a haldokló életet. Ezzel kellett volna kezdenem, tudniillik máris ráébredtem, mi tartja életben szegényt, noha ennek ő talán nem is mindig örül annyira. Úgy hívják, akasztófahumor, de rajtam kívül csak nagyon kevesen képesek ezt beazonosítani, komoly eszközök és matematikai meg fizikai meg mindenféle ismeretek szükségeltetnek hozzá.
Szóval, ha zagyvaságokat hordok össze, olyankor általában tűkön ülök, s ezek elviselhetetlenül szúrják nemesebbik fertályomat. Most is épp tövig szaladt belém az egyik, sikítottam egy nagyot, de ezt némán nem bírom kellő hatékonysággal érzékeltetni.
Kicsöpögött az összes kávé a billentyűzetből, úgyhogy most befejezném, és Admin kolléga jóvoltából holnapig már nem kell félni tőlem. Addig is, míg szóhoz nem jutok újra, igyekszem minél alaposabban kielemezni apró védencemet, a vele kapcsolatban felhalmozott ismereteim sorát a lehető legszélesebbre tárni, s ha már úgyis kitártam, kifordulni rajta és jó alaposan bezárni magam mögött.
Kedves Olvasóimtól pedig, akik valami csoda folytán eljutottak eddig a pontig, ezennel bocsánatot kérek, megígérem, hogy ilyet többet nem csinálok, ellenben kevesebbet se.
|
