Láttam már, láttam már annyi mindent.
Szépeket, bölcseket, csúnyát, s ki nem szeret,
válogatás nélkül mindazt, ki elhalad:
nem mindig ismerős, és mégis -
mintha láttam volna már mindent, mi él.
Láttam csillogást, láttam már fényeket,
aztán vaksötétséget, mi eltemet,
láttam embert is, igaz, hogy keveset,
láttam szörnyeket, filmen, s ha létezett.
És a mindenütt feltűnő képeken
láttam szerelmet, percekig élhetett,
és a könnyeket és a szíveket,
láttam elfutni távolba síneket.
Ó, Istenem, ó add meg nekem
boldogabb énekem!
Láttam barátaim, mikor elmentek,
volt, aki visszajött, volt, aki sohasem.
Láttam gyertyafényt, benne szép szemeket,
„Mondd, hogy mindig, és azt is, hogy végtelen..."
És a napfényben elúszó képeket,
nyárfapehelyben megfürdő réteket,
láttam vért, verejtéket és könnyeket,
aki élni kél, kicsiny kis gyermeket.
Ó, Istenem, ó add meg nekem
boldogabb énekem!
Láttam szeretnivaló szép lelkeket,
mikor megtörtek, sirattam nevüket,
láttam tapsokat, sikert, s mi megmaradt:
láttam magányom, s elmentem én magam.
És a hangokat, ordítást, üvöltést,
és a bombát, mi sivítva célba ért,
elszakadt életet, megcsonkolt testeket,
és mi megmaradt, láttam a sebeket.
Ó, Istenem, ó add meg nekem
boldogabb énekem!
Láttam hősöket, tegnap még senkiket,
aztán senkiket, hirtelen hősöket,
láttam csendesen nagybetűs Emberem,
aki porban ült, s rádöbbent a szívem:
hogy talán ő, mikor szemébe nézek
tükör által még rám visszanézhet,
ő, akit kerestem, és akit keresek,
tudom, csak ő lehet, az, akit keresek.
Ó, Istenem, ó add meg nekem
boldogabb énekem!
„De... ne sírj kedves..., ez bizony, az élet..., ..s ez nem csak film...” |
