Szabó Attila Tamás
Csak én vagyok itt, aki várok

Itt várok. Egy folyosóban várok. Egy nagyon hosszú, nagyon sötét, félelmetes folyosóban.
Nem tudom mióta. Hosszúnak érzem az eltelt időt, azt hiszem ebben a helyzetben mindenki így volna ezzel. Mögöttem szűrkés félhomály. Előttem sűrű sötétség. Hogy mi az, ami ennél a pontnál arra késztetett, ne menjek tovább? Nem tudom. És ez rosszul esik! Nagyon rosszul esik!
Egyedül vagyok. Magányosan állok a csupasz, fényüket vesztett fémfalak között. Hűvösséget árasztanak felém, olyan metsző hideget, mely a csontomig hatol. Itt állok, és csak egy pisztoly osztozik magányomban. A sors keserű iróniája, hogy csöve saját halántékomra irányul. És csak meredten nézek a folyosó távolba, sötétbe vesző vége felé. Egyedül.
Pedig nem voltam mindig egyedül. Voltak társaim. Gyarló emberek, mint jómagam. Irtózatos tűzerővel. Keménykötésűek. Edzettek. Mégis...
Érzek-e félelmet? Ezt sem tudom. Talán nem. Már nincs mit féltenem. Igaz akkor sem volt, mikor szétoszolva osontunk folyosóról folyosóra, árnyékból sűrűbb árnyékba. Pedig nem tudtam, mint ahogy senki sem tudta közülünk, mivel állunk szemben. Csak azt tudtuk, ott van.
Voltak társaim. Irtózatos tűzerővel...
Lassan tudatosult bennünk, hogy a hatalmába kerített minket… A barátaim voltak. Akik már nincsenek többé. Mind elhullottak. Annyira szörnyű volt a visszavonhatatlan elszakadás. Hallottam a lövéseket. A falak közt elvesző sikolyokat... Egyre ritkábban hallottam.
De én még akkor sem álltam meg. Mentem lassú, nesztelen léptekkel. Árnyékként. Milyen gondolatok kavarogtak akkor a fejemben? Már nem emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, az öngyilkosság lett volna az utolsó, ami eszembe jut. Aztán itt voltam. Csak itt, ebben a folyosóban dermedt meg bennem minden. Az élet, a vágyak, az érzelmek... Minden.
Valami áradt a homályban egyenesen felém. Mintha csak itt értettem volna meg igazán, mi történt. Várni kezdtem. És azóta várok. Egyedül várok. Kezem a pisztolyon. A pisztoly a halántékomon. Én már nem akarok megütközni vele. Vadászok voltunk - minket vadászott le.
Egyedül maradtam. Azt hiszem, tudja. Egyenként végzett a társaimmal. Most ide jön. Hozzám. Lassan, hogy rettegésem nőttön-nőjön, s perverzül kiélvezhesse utolsó perceim minden pillanatát. De én keresztül húzom a számítását. Megölöm magam, mielőtt elér, de várok az utolsó pillanatig. Látni akarom az ábrázatát!… Hogy miért?…
Megfutamodás ez? Vagy sem?
Amikor megpillantom...
Tudom, hogy jön. Lassan, nem sietve. Várom. Érezni vélem a folyosó parányi rezdüléseit nehéz lépteinek nyomán. Halálos lehelete fagyos áramlatként megelőzi és arcomba csap. Mégis, rezzenéstelenül meredek a folyosó távolba és sötétbe vesző vége felé. Várom, hogy kísértetiesen testet öltsön a sötétből látóhatárom peremén. Mennél közelebb ér, én annál távolabbinak érzem azt a másodpercet. A rövidülő távolság megnyúlik térben és időben magasabb dimenziók felé. Már nem jut eszembe semmi. Nem gondolok a társaimra. Sem az életre, a vágyakra, az érzelmekre...
Csak várok. Egy folyosóban várok. Egy nagyon hosszú, nagyon sötét, félelmetes folyosóban...
Várok...