Ehhez íródott a Gyűlöllek című vers, igazság szerint már rég fel akartam rakni az első részt a prózából, csak lusta voltam legépelni... a folytatás meg már íródik...
Kora ősz volt, mikor a falevelek zöldek, de a nap már erőtlenül süt, és a világ a télre készülődik. A nyári kalandok véget értek, a suli újra tárt karokkal várta a diákokat, akiknek ez nem igazán tetszett.
Egy ilyen verőfényes reggelen a szokásos útvonalon mentem suliba. Mint mindig. Ugyanolyan álmosan unalmas napnak ígérkezett, akárcsak az előtte lévők. A suli kapujában épp az ügyeletes szívtipróra, Rickre vártak a rajongói. Szánalmasak. Ki az az épeszű pasi aki felfigyel az ilyenekre? Pff…de hát Rick élvezi…Bár erre némiképp rácáfolt, mikor az osztályba érve ott vigyorgott a többiek gyűrűjében.
- Hát te? – csodálkoztam rá – A rajongóid a suli előtt várnak.
Olyan fura tekintettel nézett rám, amit nem tudtam hova tenni…
- Tudom. – Sóhajtott. – de elegem van belőlük, így a hátsó kapun jöttem be.
- Okos húzás… - Mondtam gúnyosan, majd ügyet sem vetve rá, leültem a helyemre, az utolsó padba. Pechemre pont a mellettem lévő padban ült….
Azért nem utáltuk egymást mindig…
Gyerekkorukban elválaszthatatlanok voltunk, imádtuk egymást, és együtt tervezgettük a jövőnket,hogy majd egy nap együtt élünk és boldogok leszünk, de néhány éve nagyon összevesztünk, és rajtunk kívül senki sem tudja miért, azóta olyanok vagyunk mint a tűz és a víz. Külön utakon járunk. Rickből helyes, népszerű, magas, vékony, fekete hajú, szokatlanul kék szemű szívtipró lett, a helyi hip-hop csapat nagymenője, a suli bálványa.
Én viszont nem igazán tűnök ki a tömegből, nem vagyok feltűnő szépség, alacsony, átlagos testalkatú, barna hajú, szemű, csendes, visszahúzódó, legalábbis ilyennek látnak a suliban, aki nem szerette azt a típust, akit Rick képviselt. A táncversenyeket – amik az iskolai élet kötelező velejárói voltak – messze elkerüli, mert sokkal inkább a gitár húrjait pengeti saját zenekarában, amit a barátaival alapított. Nem sokan tudják ezt rólam, mivel nem igazán keresem a társaságot, és ők sem engem. Számukra mindig is különc voltam, mert nem követtem a divatot, nem csináltam azt amit mások, és mert nem imádtam istenként Ricket. De sosem zavart, így sokkal jobban éreztem magam,az iskolai rivaldafény nem az én világom.
Rick viszont annál jobban élvezte a népszerűséget. Talán ezért sem hagytuk békén egymást soha, a szóváltások, ugratások elég mindennapiak voltak, így már senki sem lepődött meg rajta, csak az új diákok, de ők is hamar megszokták.
Azon a reggelen úgy tűnt ennyivel elintéztük egymást, pedig már mindenki fedezékbe vonult, várva hogy kitörjön a balhé. Csalódniuk kellett. Ki ki a maga dolgával foglalkozott. Egymás után teltek az óránk, mint akármelyik átlagos napon.
De mégis volt valami a levegőben. Valamiért rossz érzésem volt, de nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, így nem vettem róla tudomást. Tanítás után fellélegezve léptem ki a kapun. Örültem, hogy ennyivel megúsztam. Valahogy mindig üresnek éreztem magam egy-egy veszekedés után. Szippantottam néhányat a friss levegőből, és a próbaterembe indultam. Néhány méter után két kar hirtelen behúzott egy elhagyatott falmélyedésbe, ahol véletlenül sem láthatott meg senki. A falhoz dőltem, ő meg a falhoz támasztotta a két kezét, a fejem mellett, olyan közel hajolva hogy bele kelljen néznem a szemébe. Összetéveszthetetlenül kék szempárral néztem farkas szemet. Gúnyos mosolyra húztam a számat, noha a szívem olyan hevesen vert, azt hittem mindjárt kiugrik.
- Hol hagytad a rajongótáborod? – kérdeztem higgadtan.
- Kit érdekelnek azok a hülyék? Azt hiszed én ezt élvezem?? – szólt vissza bosszúsan.
- Úgy láttam pedig, hogy szórakoztat. Na de mindegy, mondd gyorsan mit akarsz, mert nem érek rá egész nap.
- Nagyon jól tudod, hogy mit akarok…Kira…én nem bírom elviselni, hogy így bánsz velem… de miért? Még mindig amiatt a gyerekkori hülyeség miatt? Mondd meg mit tegyek, hogy kibékülj velem!
- Nem érdekelnek többé a hazugságaid. Te voltál az egyetlen akiben hittem, és épp benned kellett csalódnom a legjobban. Soha nem fogok megbocsátani, ne is álmodj róla, és most engedj!
De Ricknek esze ágában sem volt. Ehelyett belecsókolt a nyakamba,s ahogy feljebb kúsztak az ajkai, egyre inkább éreztem h elgyengülök, de a haragom győzött, és teles erőből ellöktem magamtól, s amennyire csak tudtam, gyűlölettel néztem rá. Azért amit akkor és amit most tett. Őt is meglepte az amit a szememben látott, nem állt többé az utamba. Hülye barom – gondoltam magamban.
Nem igazán tudtam hova tenni a történteket, viszont igyekeztem elfelejteni a próbáig, de furcsán zaklatott voltam, és sehogy sem tudtam elhessegetni magam elől a szemeit… Egyszerűen nem értettem, hogy mit akart tőlem, és miért hozta fel most mindezt…
Nem igazán volt időm tovább töprengeni, mert a srácok már türelmetlenek voltak. Azonnal észrevették ugyan, hogy valami nincs rendben, mégsem szóltak semmit. De sajnos az egész próbára rányomta bélyegét az én hangulatom, épp ezért a drága bandám megunta, és haza küldtek.
Ideje lenne pár szót ejtenem róluk. 4 sráccal közösen alapítottuk a bandát,kb 2 évvel ezelőtt. A tagok: Nick (dobok), Sky (szinti), Aaron (basszusgitár), Alex (ének, gitár) és én (szintén gitár).
Hazamentem ugyan, de ott se igazán találtam a helyem. Bármihez hozzányúltam le is raktam, nem volt kedvem hozzá, csak mászkáltam fel-le, zenét hallgattam, de semmi nem segített. Estefelé Aaron hívott:
- Mizujs bébi, minden oké? Olyan furcsa voltál ma.
- Jól vagyok, csak Rick ma felzaklatott kissé.
- Már megint összevesztetek?
- Nem, azon már nem akadok ki, ma valahogy egészen más volt…
- Mit csinált az a barom?
- Azt hiszem még mindig szeret…vagy lehet csak szórakozik velem…Aaron…én…
- Ne aggódj, nem hagyom, hogy elvegyen tőlem… Most mennem kell, holnap beszélünk, szeretlek!
Hát pedig én nagyon is aggódtam… nem is nagyon tudtam mit csináljak... Aznap este még a gitározás sem tudott lekötni, és ilyen még sosem fordult elő. Hosszú évek után először álomba sírtam magam, pedig nem gondoltam volna, hogy velem ez megeshet…
Másnap reggel nyúzottan ébredtem, és fogalmam sem volt mit várjak az előttem álló naptól. Csigalassúsággal szedtem össze magam és indultam suliba. Már messziről hallottam a vihogó lánycsapatot, s legnagyobb meglepetésemre az az idióta Rick ott állt köztük önelégült vigyorral a képén. Mikor a szemünk összeakadt elkomorult, és ezt üzente: „Látod, ez is csak színjáték, és te vagy az aki ilyenné tettél…”, de én elfordítottam a fejem, nem akartam érteni…
Az osztályban pedig, mintha mi sem történt volna, hidegek voltunk, megközelíthetetlenek és elviselhetetlenek. A magunk dolgával foglalkoztunk. Én a sarokban dalszöveget írtam, Rick meg az osztály középpontja volt… mint mindig… néha azonban éreztem a pillantását magamon. Egy óvatlan pillanatban a padomnál termett és elhúzta az orrom elől a dalt amit írtam, majd hangosan olvasni kezdte h mindenki jól hallhassa:
-Bántottál és kihasználtál,
Mégis újra visszamásztál,
Féreg vagy, egy csúszómászó
Eltaposlak ha nem vigyázol.
Nem akarom látni, hogyan nézel,
Nem akarom tudni, hogyan érzel,
Megfulladok tengeredben,
Elégek a két kezedben.
Gyűlöllek… - itt azonban elakadt, némán olvasta végig, majd összegyűrte és kidobta.
- HÉÉ! MIT CSINÁLSZ? AZ AZ ENYÉM VOLT TE BAROM! – üvöltöttem magamból kikelve…
- Bocs. – vetette oda lazán, aztán visszafordult a többiekhez.
- Hé, Rick, miért nem olvastad tovább? Minket is érdekelt volna! – Kérdezték tőle többen is, de legnagyobb meglepetésünkre nem válaszolt, csak kirohant a teremből és becsöngetésig nem is láttuk.
Némán, falfehéren ült a helyén, nem nézett senkire. Pár perccel később egy cetli landolt a padomon, a remegő kézírás ellenére is azonnal felismertem, bár nem volt nehéz, mivel a mellettem lévő padban ült. Az üzenet meg így szólt:
„Azt a verset ugye rólam írtad?”
„Az egy dalszöveg, és bár semmi közöd hozzá,de igen. Ja, amúgy nem volt jogod kidobni!!”
„Te… tényleg ennyire gyűlölsz?”
„A választ magad is tudod, még hányszor mondjam el, hogy hagyj békén??!”
„Hmm… szerintem pedig igenis érzel még irántam valamit… csak félsz bevallani..de ne félj, elérem hogy megbocsáss nekem, akkor pedig az enyém leszel…”
„Fordulj fel! Nem akarok tőled semmit, és ha nem tudnád már van barátom, és ő nem fog olyan csúnyán felültetni mint te!!”
Pechünkre a tanár épp akkor sétált el a két padsor között.
- Hé, ti ketten! Mit csináltok?
- Semmit tanárnő! – vágta rá bűnbánó képpel Rick, én meg jobbnak láttam csendben maradni…
- Na persze! Add csak ide azt a papírfecnit, fiacskám! – Mielőtt még a tanárnő felkaphatta volna az asztalról, Rick a szájába gyűrte. A tanár alig kapott levegőt, és magából kikelve ordítozni kezdett:
- NADE… EZT A POFÁTLANSÁGOT! MÉGIS MI A FENÉT KÉPZELSZ TE MAGADRÓL? AZONNAL TAKARODJ KIFELÉ!
Menet közben jelentőségteljesen rám nézett, jelezve, hogy ezzel még nem fejeztük be, de nem szólt semmit. Az osztály döbbenten figyelte az eseményeket, hol rám hol a tanárnőre néztek, és nem tudták mit gondoljanak. Ami azt illeti én sem…
|
|
|
|
|
