Már megint így jártam,
magamra nem vigyáztam,
balga fejjel hittem,
és megint, más bolondja lettem.
Hol a józanész? A megérzés?
A remény is reménytelen.
Fáj már a szív, keservesen,
zokog, sajog szegény.
Sötét lett, kihunyt a fény,
rám telepedett a hideg tél.
Jéghárfán zenél,
egy utolsó dallamot,
mit bánatomra itt hagyott.
Megint egyedül vagyok,
és igy is maradok.
Mert mindig ez a vége,
a szenvedés lesz vendégem.
Sorsom bele temetem,
egy sötét, mély verembe,
teszek fölé vasbol rácsot,
hogy soha többé, ki ne másszon,
maradjon csak a gödörben,
örök sírban, elföldelve.