Foghatnám bármire,
Hogy szeretlek,
Rakhatja száz gondolat
A nyelvemre.
A szót, mely mélyről fakad,
Egy szó, mely előtted megakad,
Az élet, a szürke hétköznapokban,
Egy ázott szívű torkában.
Felkarolnám az egész világot,
Csak, hogy megmutassam,
Magammal is szembe szállok,
A bennem dúló viharokkal.
Csak, hogy közelebb,
Hozzád még közelebb kerüljek,
Hogy ölelj, csókolj,
Míg erőtlenül le nem fekszek.
Nap süt épp, kedves napsugár,
Olvad ablakomra,
Előttem borús a táj,
Mikor itt ülök, magamra hagyatva.
Némán homlokomra rajzolódik
Az elveszett remény,
Hozzám bujdosódik
Minden féltett kérdés.
Mondd szeretsz-e?
Tudnál-e még szeretni?
Túl súlyos ez a szó,
Együtt mindent hátra tudnánk hagyni!
Veszélyes az érzés,
Hisz magával ragad,
Megtennéd a lépést,
De határok közt találod magad.
S ha jól is alszom,
Csak mosolyod ragadt meg arcomon,
Az utolsó gondolatod,
Melytől csendül bennem a nyugalom.
Ha a holdra nézek,
Közös álmainkra emlékezek,
Én még mindig elhiszem,
Hogy e két szív együtt boldog lehet.
|
|
|
|
|
