Zengtek szavak,

Örök ifjúságok,

Végtelen körvonalak,

Melyet benned látok.

Örömöm szállt,

Fényes csillagok közé.

Az ajtód várt,

Simultunk lelkeink felé.

Most zaj töri meg a csendet,

Most hangzavar leli álmát,

Minden ébredésben,

Ahogy leoltom a lámpát.

Szürkületkor, mielőtt a nap

Felkel nyugalmából,

Sűrű köd fekszik a tájon,

És elvesz még egy darabot magamból.

S érzem, lassan darabokra szed.

Éhsége nem tágít, mindig megsebez.

S ha reményt is látnék melletted,

Te ráébresztesz, hogy minden nélküled.

Nélküled létezik,

Míg a köztes út,

Csak benned rejtőzik.

És hallom a hangod,

Érzem lélegzeted.

S már oly messze látod,

Mit nekünk szántak istenek.

Kihunynak fények,

Csordultig telt poharak,

Szétfolytak, elfeledtek.

S a hold ragyogása,

Ma más színt festett,

Szívem magányára.