Néha kitör belőlem,
s elragad az indulat,
magával húz
egy ki nem mondott gondolat.
Ilyenkor te kellesz, s az,
hogy megölelj,
s addig szeress,
míg a másnap nem jön el.

Dönts az ágyra,
légy te is feldúlt és vad,
ölelj szorosan magadhoz,
hogy érezzem: itt vagy!
Harapd a nyakam,
ne engedj mozdulni,
csókolj meg,
hogy ne tudjak csókolni.

Forró bőröd
és mohó ágyékod,
tüzes tekinteted
és hullámzó árnyékod,
felszabadít, tűzként tisztít,
életet ad, s egyben pusztít.

Vadságom szelídség,
dühöm féltés lesz,
míg ördögi szenvedéllyel
jutok el lelkedhez.
Végül erőtlen,
finom mozdulattal ölellek át,
s könnyes szemmel
virrasztok még egy éjszakát.

Lényed és karod,
mely meleg és ölelő,
számomra
az élettel lett egyenlő.
Ha nem látlak elveszek,
bolyongok, kereslek,
a szemedbe akarom mondani,
mennyire...

Egy beragadt érzés,
mely felemészt,
egy ki nem mondott szó,
s a velejáró szenvedés.
Szemedbe nézek
és annyira mondanám,
de lebénulok,
nem mozdul a szám.

Mikor átölelsz, érzem,
mikor rám nézel, érzem,
egy ideig nem tudtam,
csak magamtól kérdeztem.
Tekintetemmel
talán elárultam már,
csak a szavam késik...
valamire még vár.
Talán arra,
hogy te is biztossá válj.

Hozzád hajolok majd,
ajkadra csókot lehelek,
s szemedbe mondom:
"András, SZERETLEK!"