Szabó Attila Tamás
A paradoxon

Megszületett benne a végső elhatározás. Csakhogy képtelen volt ártani magának. Nem a haláltól félt. Nem is a fájdalomtól. Egyszerűen elméje józan módon gátolta abban, hogy szándékosan bárminemű sérülést okozzon saját testének. Neki azonban meg kellett halnia. Nem érezte, csupán tudta. Érezni nem sikerült neki. Tudata és ösztöne összeütközésbe került. Pedig élete egyre válságosabb fordulatot vett, a félelem mind szorosabbra zárta fojtó ujjait torka körül. Nem önmagát féltette. Illetve mégis - félt azoktól a dolgoktól, amiket majd látnia kellesz. És a félelem egyre görcsösebbé tette. Megoldást kellett találnia. Mindenáron. Először a véletlenben bízott. Mindenféle veszélynek, betegségnek tette ki magát, olyan hatásoknak, amik tőle indirektek voltak. De a sors, akár valami láthatatlan kéz, szinte irreális módon védelmezte, míg körülötte olyanok hullottak el, akik sírtak az életükért. Aztán fontolóra vette az idegenkezűséget. A barátjának könyörgött, ám az csak annyira volt a barátja, hogy nézze kínjait, annyira már nem, hogy megszabadítsa tőlük. Aztán egy állítólagos bérgyilkos minden pénzével lelépett. Túlságosan megbízott benne, és túlságosan hitte, hogy vége. De élt. És félelmei igazolódtak - látnia kellett ártatlanok könnyeit, hallani szívszaggató sikolyaikat. Ha segíthetett volna nekik, talán értelmet kap az élete. Ám a reménytelenség, a pesszimizmus teljesen legyengítette lelki akaratát. Gúzsba kötötte agyát. Megfosztotta a pillanatnyi örömöktől. Zavarodottá vált, képtelen lett koncentrálni. Állandó bűntudat gyötörte a nem tett dolgokért. A jóban is a rágcsáló rosszat látta, s nem tudta tisztába rakni érzelmeit. Kívánta a menekülést, mely a halál volt, mégsem bírta testét is rávezetni erre a konklúzióra. Állandóan fejfájással küszködött, gyomorgörcsök kínozták. Gyakran megtántorodott az utcán, ahol egymagában rótta céltalan köreit élete legmeghatározóbb, kézzel fogható pillérei körül - szürke épületek, melyek szülővárosát jelentették, szomorú fák, mik egy boldog élet délibábját. Az orvosok szerint mégis majd kicsattant az egészségtől. Úgy érezte, szinte kajánul gúnyolódva vágják mindig a képébe: makkegészséges. Nem fogsz meghalni. Míg egyre erőtlenebbnek, rothadónak érezte létét, teste kitartóbbnak bizonyult, mint valaha. Ellenállt a halálvágynak. És sorsa közben ellenállt a boldogságnak is. Elutasították, akik oldhatták volna magányát. Belerúgtak, akiket a legjobban szeretett. Leköpték, akikért bármire képes lett volna. Lelke, melyet állandóan díszítgetett, hogy elajándékozhassa, börtönbe zártan várakozott folyton repedező és hegedző biológiai burkában. Sokáig kellett várnia a végre. Nagyon sokáig. Ám egy szép napon eljött a lehetőség. Nem várt módon, nem várt körülmények között. De ott állt az időgép előtt, és tudta, mi a feladata. Egy napot ugrott. Ugyanabba az órába, ugyanaz alá a szürke ég alá. Elmosódott kísértete, egy nappal fiatalabb, komor önmaga összetörten csoszogott ott, ahol mindig szokott. És akkor, amikor előző nap felnézett a város legszebb tornyára, melynek csempézett oldalán a hosszúkás kristályüvegablakok úgy csorogtak le, mint kubista esővízfolyások; melynek rendíthetetlen méltósága, bölcs némasága, kövezett oszlopcsarnokának hűs aurája békét árasztott, s a lelket csöndes meditációra késztette; mely szemébe egy röpke másodpercre odavarázsolta az örömét egy másfajta életnek, önmaga háta mögé lépett, és ráemelte pisztolyát. Nem teketóriázott, hisz nem félt a haláltól. Sem a fájdalomtól. Habozás nélkül húzta meg aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa …………………………………………………………………..