Mint ki ismeretlen, Tör fel a napnyugtára, Onnan mélyről nézve, Szembetűnőbb a semmi lidércnyomása.
Felsikoltanék, mert újra itt van, Ki megrémít minden pillanatban. S ez után újra fájdalmak gyötörnek, És sírok mámoros hajnalokban.
Nem vágyom erre, Túl jutnék magamon is, Ha már másnak volt mersze, Elásom gyávaságom, ha bátorít.
Nem. Sziklafal tapossa szívemet, Míg valami mellkasomra térdel. De nem várom a telet, ezt a mérget, Mikor kötelező a szeretet ünnep.
Olyan sablonosan mindenki ajándékot vesz, Csillog-villog a marketing-öleb.
Megőrjít a tudat, a tajtékzó őrület, Hogy ha véremet is ontanám, Többé már akkor sem lehetek a tied!
Oh, vad vágy, vad éhség, Falba verném fejem, Azzal semmit sem érnék.
Oh, mit tegyek, mit tehetnék? Akarlak, de kettőnk közé állt, A sorsszerűség.
És hinni mertem, hogy a szerelem édes! Akartam, úgy tűnt végre minden szebb lesz! Újra tövis vége csillan szívemben, És mérget szív minden lélek belőlem!
Összeroskadom, gyengébb lélegzetem, Könnyem elapad, e nagy szédülésben. Mély szakadék felé zuhanva érzem, Elveszett minden kedves reményem.
S te szerelem! Gyűlölt lélegzetem! Sántít felém a félelem, Nélküled Kedves, semmit sem Ér az életem.
Nélküled kietlen magány Vár reám. S még ilyenkor sem Hiszem el, hogy képes Lennék, mást… Szeretni. |