Ünnepünk fázósan dől neki a sötét
földszenteknek, rőt gyertyaláng
festvénytáncot jár szépvarázs hiteken,
éphalál kering imával idézett angyalokhoz,
lusta mennyei táj kering.
Isteni éden térdel reszkető őszi fénynézetekhez
csendhangok enyésztik békés öleléseinket.
Öreg gúnya ez az emlék,
harmat mozdulat hajigál gyertyaillatot.
Táncol, roppan, szinte fáj, s ha mégsem,
- szinte itt ülök az élők fényes pitvarán -
burkolt régi emlékek lerúgtak magukról,
rohannak az árnyak érthetetlen
foszlányain át.
Az alvó emlékek, haladnak gyökereken,
- sírás és árnyék fuldoklik értük -
a semmi foszlányain át, az érinthető és
rohanó árnyak est csend zene rendje
úgy szól régi pillanatokról
- mely alszik már a múltban -
mint éberalvás előtt a harang.
A szélfútta sírokon, barázdákba
ágyazott báli ruhája összehajol
a tiszta, fagyos álmokkal, s
ring a csendes fekete,
messze, nyugtalan, tudattalan anyag.
Kristályköd a hangja, bing-bong
ragyog, lépdel, bezár és ostromol.
A fűzfa is enged a fák létképének.
- bár húzza torkában a tudat -
Az anyag helyében konduló harang,
nyújtja-húzza esőszárnyát megnyugvásra,
bontja belső templomát alvásra,
- ide térdel szív, s az ész -
halk mámoros énekként.
Ébred a tűnt, dúlt pillanat,
zsendül-szépül a földfelleg.
Ráhajt, izzik és hátrahagy,
a még zöld kerti kósza szirmokra
szórja a vélt tavaszt, s lázad
pont akkor, amikor
halottak napja van! |