Szeretlek, téged.. úgy ahogyan ismerlek, a lelkedet. Nem szeretlek, nem szeretem a földi láncaidat, Amely eggyé vált veled, és letépni nem lehet. Más nevetne rajtam, szeretet… Ahogy egymásmellé raktad a betűket, a szavakat, a részeket, Lassan a lelked mellé helyezted a lelkemet. Gyermeteg, nevetnének az emberek, A valóságtól oly messze jár, Ez jutott nekünk, múló, lopott éjjelek. Csupán szavak, szavak hátán, apró életek. Aztán a betűk összekeveredtek, földi jelek, Földi jelek, láncok melyeket nem szeretek. Majd halványodni kezdett a betű, a szó, apró hegek, nyomok: Szeretet… betűk… szavak… Szótalan hónapok jöttek és másfajta éjjelek. Néha felsejlenek a betűk e földi homályból, halványan olvasható... ..Még mindig.. De vajon mit jelentett, igaz volt vagy sem, Elmúlik e egészen vagy sohasem…
|