Mi tört rám, hogy sétát tegyek
a holtak lakótelepén?
Ahol könnyek tengerét itták el a földek,
ahol zokogtak már gyászoló szülők, s gyermekek
Őszintén siratták önmagukat,
jövendőbéli elmúlásukat
Gyászukkal palástolva a rettegést,
a mély gödör iszonyát,
mi a holtra terít földruhát
És csak sírnak, zokognak,
amíg a látvány tart
Azután összegyűlnek, kedélyes vacsorára
Egy halott és egy temetés az ára
De a temető csendes marad
Nyugszanak a holtak,
ők már búcsút mondtak
minden földi jónak
Békésen pihenek, míg örök a való,
míg valaha élt húsuk nem elég porhanyó
Félni tőlük badar érzés,
hisz a holt már nem bánt
Bár az élő lenne ilyen békés

Kemény a csend, mély a sötét
a gondozott keresztek méltósággal állnak
Ám, melyeket a rokonok hanyagolnak,
lassan, mint a testek porrá málnak
A rendezett halmok katonás fegyelemmel
sorokba szedve, mint búzakéve a földeken,
ahol nem a halál,
hanem az éltető gabona terem.

Ez egy másik szeglete a földnek
Ide jövőt nem tervez az ember
A holtak láthatatlan lebegő lelke
és a valós csontok üszkös rockzenéje
riasztja a befektetőt
Feldúlni a temetőt?
Nincs az a profit! 

Viszont múltat felidézni,
szépen faragott kőemléket,
tisztes távolságból nézni,
gondolatot gyűjtögetve
Egy zavartalan séta, s azok az esti zajok
Titokzatosak, mint kuncogó kis csajok
Házas csigák mész kunyhója roppan
A talp keni el a nyálkát,
s ez egy pillanatra elnémítja
az egyik "vihorászó lánykát"
Ne rettenj ebben az édeni békében!
Itt a csend társa a nyugalom
A sok mindenért, mit átélt az ember,
a zajos létért, ez itt a jutalom
Nem nehéz elfogadni, ha bölcsességed
már elég nagyra nőt
és az öregséged is, mi szikkadt,
akár egy tíz éves meggybefőtt. 

A neszek és a sötét nem üldözött el,
de nem nagyon bírok
a párásan rám mászó hideggel
Kibaktatok a még nyitott temető kapun
Kívül, cipőm sarka már másképp koppan
Az emlékekre emlékezve
érzem bentről
Valamit
magammal hoztam.