Meddig élek csüngő vágyakban,

Álmodozó vak távlatokban?

Bársonyos érintésű széllel kergetőzve,

Tőled kérve sajátmagád, epekedve.

Mert oly szilaj benned az akarat,

Az a késelő fájdalmas érzés,

Az a mindent felülmúló döntés,

Melyben nem létezhet a legszebb tévedés.

Most kilépek az utcára,

Hideg szél mossa arcomat,

Most ráveszem magamra

A pillangók hadával táncolva,

Mik itt eddig gyomromban

Kapálództak, isten tudja

Miért. Pont bennem, ki

Olykor semmit sem ért.

S ha felszakadna elmém

Parányi foltjaiban,

Ez az ismerős érzés,

Mikor az ágyon fekve,

Rád gondolok,

Másra úgy sem tudok.

Kitöltve létezésem

Minden szegletén,

Ott ülsz a vállamon is.

Néha oldalra néznék,

De jól tudom, elbújsz

A másik oldalamra,

Hiszen jól ismered,

Még ha szíved nem is akarja.

Nyugodj meg bennem végleg,

Légy magadnak is: mindenséged.

S áldjon meg az ég ! Áldjanak fenségek!

Áldjon a sors, törekvő felszabadulást!

Ön magadtól, s a megvilágosulást.

S ha már belém nem estél szerelembe,

Légy más által, fejed felszegezve.

Ha már velem nem éled le életed,

Tedd meg mással, de akkor velem

Végezned kell. Mert nem élet az élet,

Így e szívbemaró késekkel.

Csak szúrd jó mélyre,

Dobbanása megszűnjön örökre.

Mert mi eddig éltetett,

Az te magad voltál,

Ki a magasba repített.

Így hát jobb ha elmegyek.