Oh, nagy fehéres égbolton, Mikor kelt a reggel, s úszik az álom, Belőlem esőként szemelkél, s tűnik el a remény, Lassan elfogy, de meghalnék még az utolsó cseppért!
Oh, nagy élet, bűvös szél, csak ő kísérget. Belőlem nem kiáltott még érzés így, És nem hagyták el szemem könnyek, Ez előtt nem fájt ilyen borzongatóan a kín!
És tehetetlenné tesznek árnyak, Vakká álmaim, melyek megmaradtak. És porrá zúznám az összes falat, Melyek kettőnk közé álltak.
Ó szerelem, miért kínzó, miért mar belém, Elfutnék már messze innen, Csak keserű szavaid ne ismerném, Szíved bársony hangon égeti sebeimet,
És bár lennék erősebb, Vagy bátrabb a szív rejtelmeihez! Oh, bárcsak tudnám mi lehet édesebb, A szerelemnél, ha már mindennél jobban szeretlek!
|