Szabó Attila Tamás
Mert valahol itt van...

Jó barátok voltunk. Mondhatnám, messze-távol a legjobbak a földkerekségen, ha nem így érezné mindenki a maga barátságáról. Kapcsolatunk mindazonáltal kivételesen mentes volt a bomlasztó fekélyektől, nem kezdte ki számítás, irigység - pedig barátom jó anyagi létében sokkal többet megkapott az élettől abból, amire én magam is vágytam -, sem az a távolság, amely elválasztott bennünket egy-egy évre. Mindig ő jött nyaralni a szomszédunkban lakó nagymamájához, és az a mindig oly gyorsan tovatűnő négy hét volt a legfelemelőbb időszak egész évben. Nagymamája igen kedves idős néni volt, nagyon-nagyon szeretett bennünket. Jóságos arcáról sugárzott a boldogság, ha játszani vagy beszélgetni látott.
Barátságunk egészen kisgyerekkorunkig vezethető vissza. Hűen emlékszem azokra a kezdeti pillanatokra, amikor gyermeki zavarunkban szólni sem mertünk egymáshoz. Azért előkerültek a kiskatonák, és növekvő lelkesedéssel vetettük bele magunkat a képzeletbeli csatákba. Csakhamar kiderült, mindkettőnket meglehetősen érdekelnek a „katonai dolgok”. Nem kizárólag a játékok terén - azok szünetében beszélgetéseink kezdetleges elképzeléseinket tükrözték a technikai kérdésekről és a téma mögött megbúvó mechanizmusról, mindez jószerével hangulati indíttatásból. Az évek múlásával fokozódott „harci kedvünk”, ám ez egyelőre csupán - szomszédaink legnagyobb bosszúságára - a homokvárban felállított műanyag katonák kővel való dobálásában nyilvánult meg. Lövészárkok ásásával kezdtük, aztán egyre fejlettebb erődöket húztunk föl különböző védelmi rendszerekkel gondosan ellátva. Egy-egy építmény addig tartott, amíg kővel teljesen rommá nem bombáztuk. Idővel benőtt a fejünk lágya, de csak annyira, hogy a harcteret a homokozó területéről a számítógép monitorjára helyeztük át. Véres üldözős, kemény akció és komolyabb stratégiai játékok kerültek terítékre, s addig nem nyughattunk, míg valamennyit végig nem nyomtuk. Így talán senki előtt nem kérdéses, két évtized múltán miért vonultunk be katonának olyan feltűnő lelkesedéssel, és aki arra számít, a nyers valóság lehűtötte forrongó vérünket, nos azt ki kell ábrándítsam: buzgón, kötelességtudóan, önbecsülésünket büszkeségig duzzasztva teljesítettük a ránk kiszabott időt. Nem fukarkodtunk erőnkkel, ha a lehetőségekhez mérten önként jelentkezhettünk egy-egy feladatra vagy még inkább kötelezővé nem tett kiképzésre. Az állampolgári kötelesség zászlaja alatt jobbára magunkat kovácsoltuk sorkatonából elitkatonává. Ilyen lelki hozzáállás mellett egy idő elteltével a szürke, kopottas, omladozó falú barakkok megszűntek barátságtalannak lenni. Egyfajta elégedett pátosszal róttuk a laktanya harckocsi taposta útjait státuszunkból adódó egyre több szabadidőnkben, elöljáróink büszkeséggé változott szigorából merítve a tudatot, számítunk valamit. Az általános bizalom, a tisztelet rangunkkal együtt emelkedett.
Egyikünk sem, mint ahogy senki sem tudta még akkor, hogy a rettenetes tragédia előszele már az utak porában fütyül. Először sötét, fekete felhőt fújt be a tiszta, kék égre: meghalt barátom nagymamája. Rövid idő alatt minden megváltozott. Legfőképp barátom, akit ez idő tájt nem is nagyon láttam, majd mikor visszatért, elborzasztott arcának gyászos komorsága. Tudtam, milyen sokat jelentett neki az idős néni, én azonban már kapcsolatunkat, a magunk körül eddig kialakított boldog légkört sirattam. Várakozásomnak megfelelően véget is ért, de sokkal drámaibb módon. Megérkezett a viharfelleg, csapkodva, zúgva, és tintaszín sötétséget hozott. Leszerelésünk hónapjában, abban az időszakban, amikor végleg döntenünk kellett róla, állományban maradunk-e, tört ki a háború. Váratlanul és hevesen, máris porrá omlasztva kézzelfogható és érzett dolgokat, üszköt, pernyét hagyva belőle. Váratlanságára jellemző: a mi támaszpontunkról kétségbeesetten indított legelső gyalogos hadosztályt még személyszállító vonatra rakták fel. Barátom köztük volt, én a második hullámmal mentem volna.
De ez az első sem érkezett meg soha. Valahol útközben, még közel hozzánk és nagyon messze a fronttól, kisiklott. Legalábbis a hivatalos jelentésben ez állt. Szükségvonatot heves bombázás miatt nem lehetett időben indítani, és az első szárazföldi összecsapás hazánk vereségével záródott. Hogy ezt a mi csapataink tudták-e volna befolyásolni, nem tudom, nincs is sok értelme ezen rágódni. Már nincs. Tény az, hogy a Hadvezetés mélységes elkeseredésében - mivel köreikben tartotta magát a nézet, miszerint az első csapás a döntő csapás - felelősöket kezdett keresni, és hamar talált is. Mindenki szabotázst, árulást kiáltott. Azt hiszem közel voltam a lélektani halálhoz, amikor tudomásomra jutott, barátom ötödmagával kivégzőosztag elé kerül. Az egész dologban leginkább a nyilvánvaló értelmetlenség volt a legfájdalmasabb. Fékeveszett kirohanásommal egész sor katonai szabályzatot sértettem meg, nem beszélve a tiszteletlenségről, aminek a következménye mégsem az lett, amit vártam. Nem állítottak oda engem is a puskák elé. Nekem néznem kellett. Parancsnokunk, így utólag visszagondolva, megőrülhetett, valamiféle bűntető halálangyalnak képzelhette magát. Minthogy az előrenyomuló ellenség legyalulta a Vezérkart a fővárossal együtt, akár kombájn a búzát, az ítélkezés, mint annyi más is a laktanyák életében, az elszeparálódott támaszpontok belügyévé vált.
Hárman is lefogtak, hiába őrjöngtem, rúgkapáltam. A kivégzés a szokványos bunker-vesztőhelyen zajlott le, egy sírkamra csupasz ridegségével bíró betonkockában, aminek fő fala már magán viselte néhány véráztatta golyó sebzését. Kint habzó eső zuhogott nyomasztó egyhangúsággal. A szürkeséget piszkos lámpaburán megszűrt, betegesen sárga fény zavarta az ablakon kívülre, de a világosság fennhatósága mindössze a párkányig terjedt - az enyészet ott leselkedett állandóan hóhércsuklyája alól a rácsok közt. Emlékszem, minden olyan nyomott volt, a vér pedig haragosan piros, megmutatva magát kiontóinak: lám, mit veszejtettetek el, engem már nem lehet visszacsorgatni a szétroncsolt életekbe. A hangok viszont nem maradtak meg bennem. Rémlik, hogy amikor a géppisztolyok derékmagasságba emelkedtek, előre feszültem, és görcsös, folyamatos ordítással, akaratlanul próbáltam elnyomni a lövések zaját, visszaparancsolni a golyókat a fegyverekbe. Az utolsó, amit barátomból láttam, az élő barátomból, különös arckifejezése volt, amivel felém fordult. Mintha bekötött szemével is látott volna engem. Nem tudom, mit érezhetett. Abban a pillanatban az ő életével még valaminek vége szakadt.
Egyetlen rövidke sorozat dördült. Mind az öt ember vérben fürödve feküdt a korhadt deszkapadlón, amit talán előrelátó kezek raktak le hajdan, hogy a szálkás réseken át a túlvilág kapujába távozhasson a sok pirosság - tán egy rejtett sírgödörbe. Ketten vagy hárman még kínlódva vergődtek, és most jött el az ideje az én megpróbáltatásaim kiteljesedésének. Pisztolyt nyomtak a kezembe, és anélkül, hogy egy árva szót szóltak volna, tudtam, mit akarnak tőlem. És én mentem megtenni. Nem tőlük való félelmemben. Nem. Az egymáson félig eltaposott hernyókként vonaglók mérhetetlen szenvedésének elviselhetetlensége vitt rá. Végigjártam az öt testet. Előbb mindig becéloztam a halántékukat, aztán nem néztem oda. Barátom vére lecsukott szemhéjamra fröccsent. A cseppek melegek és súlyosak voltak; mint bársonyos, mégis határozott ujjak, zárják le szemeimet engesztelhetetlenül lelkem ravatalán. Amikor eltorzult arcomat elfordítottam fegyver csövéhez igazított fejétől, abban a tudatban tettem ezt, hogy vele már az első golyók végeztek. Aztán az utolsó pillanatban mégis hallottam a suttogását:
...csak elestem...
Így halt meg a nagymamája is.
Az elkövetkező napok eseményei tökéletesen kitörlődtek az emlékezetemből. Úgy hiszem, nem is tudtam magamról ezalatt. Első épkézláb gondolatom, hogy számomra az ügy nincs lezárva. Ezért azon a borús, esőszagú délutánon, amikor az a bizonyos személyvonat megállt a város határán, útban a roncstelep felé, kint várakoztam a magányos szemafor mellett. Acélhuzala távoli messzeségek különös hangjait pendítette bele a szél hátborzongató sivításába. Az ázott fűtenger határán málladozó hegyek halott világ peremének hangulatát lehelték a hűvös, nedvességtől nehéz levegőbe, és mozdíthatatlanságuk vészjósló őszintesége valóban el tudta volna hitetni bárki ember fiával, hogy az ormótlan gerinc mögött már csak az ég szembántó, fehéres-szürke köde folytatódik, más semmi. A vonat is azzal a bágyadt komótossággal, fémizületeinek visszafojtott ropogtatásával gördült be, mintha tudná, elvesztette létének értelmét.
Előzőleg sikerült kiderítenem, hogy csak az első kocsi hátsó kerekei szaladtak le a sínről. Ez már önmagában döbbenet okát adta a rögtönzött hadbírósági ítélettel szemben, az érthetetlenség bennem azonban tovább munkálkodott, arra sarkalva, folytassam a kutakodást. Meg akartam érteni, mi miért történt. A külső sérüléseket kerestem a kocsin, de alig akadtak. Az utolsó harmad határvonalán függőleges benyomódás éktelenkedett, ezen kívül egyetlen ablak üvege szenvedett károsodást, be viszont nem tört. Megrepedt. Még csak be sem tört. Felmásztam a szerelvényre, hogy belülről is megnézzem. Nem hittem a szememnek. Barátom néhány talpam alatt ropogó szilánkért halt meg. Ezért kellett fizetnie. Úgy vélem, érthető, miért nem bírtam ezt elfogadni. Hisztérikus kirohanással estem neki mindennek, további, sokkal jelentősebb sérüléseket követelve. Keresztül-kasul végigfutkároztam a kocsisoron, és közben nem vettem észre, hogy a szerelvény tovább indult. A városhoz elég közel még utoljára lassítani szoktak a vonatok a többszörös összetételű váltórendszer miatt. Itt leugorhattam.
Magamba roskadva indultam vissza a sínek mentén. A rossz idő nem tett jót kedélyemnek. Eső szitált a mogorva tájra, az ősz vitathatatlanul, véglegesen beköszöntött. Fázósan húzódtam összébb a kabátban. Sok minden eszembe jutott akkor gyaloglás közben. Régen volt történések, elsárgult, már-már a „sosemvolt” homályába burkolózó emlékek. Érzések, boldog pillanatok szellemképei, melyek sehogyan sem voltak összhangban az engem környező vidék barátságtalanságával, és úgy borzolták lelkem legbensőjét, mintha önmagam képzelgései lennének, nem valódi, valaha átélt kellemes élmények. Megint katonákat dobáltam a homokozóban, ismét pókokat fogdostam össze a pincében egy befőttesüvegbe, újra macskákat hajkurásztam az udvaron jókora kővel a markomban a sápítozó vénasszonyok rémületére. És ha átvéve az irányítást emlékbeli önmagam fölött felpillantottam, magam mellett láttam barátom mosolygós, önfeledt arcát. De ez az arc... mindig átváltozott azzá az utolsó, könyörtelenül fájdalmas arccá...
Közben már egy földúton kaptattam. Tócsákat kerülgettem, és alig pár perce kelhettem át egy homokszín sártól iszamós dombon, amikor szorongva figyeltem fel rá, hogy valaki követ. Reflexszerűen megfordultam és... Iszonyatos borzadály döfte belém rothadásszagú jégcsapjait. Az iménti emlékek évszázados por lepte pókhálókká feslettek szét bennem, az élő holttá merevedett, porladó csontjairól lefoszlott a pergamenszerű hús. Tetőtől talpig kirázott a hideg. Fejbőrömből arcomon át államba futott össze a vér. Hideglelősen megreszkettem, mintha eónok óta feltáratlan sírt nyitottak volna ki mellettem, és én úgy éreztem, egyenest belebámulok annak időtlenné romlott mélyébe. Akkor még nem jutott eszembe ez a magyarázat, csak később kezdtem úgy gondolni, igazából tulajdon őrületem vetítődött elém, mert józan, egészséges ész máshogy aligha foghatná fel azt, amit magam előtt láttam. Mert bizony a barátom jött utánam, jól megszokott hétköznapi viseletében, rezzenéstelen arckifejezéssel,... akárcsak régen, mikor a házunk előtti udvaron róttuk köreinket, végeláthatatlanul szőve témát témára. Nem is lett volna ijesztő, ha nincs az a tény, hogy halott, és ha hibátlan külseje ellenére fura tartása nem arról árulkodik, hogy a jelenésben valóban van valami rendellenes. Felém jött, majd megállt előttem kis terpeszben, ernyedten lecsüngő karokkal, derékban kissé furcsán előre és jobbra hajolva, mintha még mindig érezné a csípőjét szétroncsoló golyókat. Megállt előttem, és csak meredt rám némán, mint a sír. Az egyetlen reményem, hogy nem agyam mondta fel a normális működést az, ahogyan reagáltam. Ahelyett, hogy számomra éppannyira természetellenes halála után beletörődvén hihetetlen felbukkanásába is a nyakába borultam volna, rettegés fogott el. Olyasmikre gondoltam, amikben azelőtt sem hittem, és eképpen kapaszkodók nélkül, magamra hagyatottan az egyetlen dolgot művelhettem: félni kezdtem.
Nem bírtam elviselni, ahogy ott állt két-három lépésre, és kifejezéstelenül nézett, akár egy falon függő ódon festményről. Gyanítottam, ha megérinteném az arcomat, hideg verejték maradna az ujjaimon. És ő továbbra sem csinált semmit. Én tettem meg helyette. Kerülve a hirtelen mozdulatokat menetirányba fordultam. Nem akartam kimutatni félelmemet. Kiszolgáltatottnak éreztem magam miatta, de a torkomat fojtogatta, és az ellenállásba fektetett erőmből nem futotta rá, hogy akár egyetlen szót is kipréseljek magamból. Vagy csak egyszerűen nem hittem, hogy a jelenés mögött lehet annyi értelem, amennyivel megérthetne, válaszolni tudna nekem. Feszülten füleltem hátra. A léptek a korábbi kimértséggel követtek. A taposott sár nagyon is valóságosan sercegte vissza az elnyeldekelt buborékokat. Azon kaptam magam, hogy tompán zihálva szedem a levegőt. Rettegtem, és rettegésem nőttön nőtt. Lábam egyfolytában futásra akart bírni, de nem mertem engedelmeskedni. Attól féltem, a zaj, amit csapnék, elnyomná a kísérteties lépések hangját, és amikor valahol messze, kifulladva megállnék, iszonytató kísérőm ugyanúgy ott tornyosulna mögöttem. Azt pedig már nem bírná el mellemből kiszakadni készülő szívem. Egyszer óvatosan hátra sandítottam, amikor már végképp nem bírtam a feszültséggel. Engem figyelt. A távolság nem csökkent közöttünk, de nem is nőtt. Nézett rám, mint a macska, mielőtt karmolni készül. Mindig. Minden esetben, ha a hátam mögé lestem. Mintha már várná, hogy nyakamban megroppanjanak a csigolyák. És én egyre kevésbé bírtam elszakadni a tekintetétől. Pedig nem volt gonosz, azt csak én láttam bele. Kiismerhetetlensége ösztönös félelmet keltett bennem, csak hajszál választott el attól, hogy nekiugorjam,... vagy megfutamodjam; mindegy, csak pánikszerűen kikényszeríteni a végeredményt...
Tűrőképességem legvégső határán egyszerre távoli kiáltást hallottam. Összerezzentem, és készen rá, hogy hisztérikus sikoltozásban törjek ki, tántorogva megpördültem. Ő szintén mozdulatlanná vált, s ez egyszer nem engem nézett. Ugyanazzal a fura testtartással a meggyötört földet bámulta ott, ahol egy kicsiny vulkán víz alatti buborékokat eregetett. Ekkor megpillantottam a nagymamáját. A domb tetején állt a távolban, és jobb kezével lassú hívó mozdulatot tett. Lélegzetem elakadt, elmém zúzaléka valami megfogalmazhatatlanra várt. Barátom ekkor megfordult. Nem egyhelyben, hanem szűk körív mentén vonszolódva. Merev, roskatag járással indult el arra, amerről jöttünk. Útja időtlennek tűnt a halálmezsgyén. Hamarosan mégis láttam találkozni a két alakot a dombtetőn, de addigra barátom termete mintha összement volna, és az öreg néni immáron szeretetreméltó kis unokájához hajolt le görnyedt hátával. A kis unoka pedig még tovább zsugorodott, de már ő is csak a szomorúságtól lett hajlott. Megfogták egymás kezét, és szép csendben, egymás mellett ereszkedtek le lassan a dombhát mögé. Így tűntek el a szemem elől.
Én egy örökkévalóságnak tűnő perc után felengedtem a dermedtségből, és egyre hátra forgolódva menekültem haza. Szégyenteljes futásom sáros cuppogása mellett agyamban ottmaradt azoknak a lépteknek a zaja. A naptalan égbolt alatt egyfolytában árnyékot éreztem verejtékes hátamra vetülni. Néha könyörgő nyöszörgés tolult az ajkamra, amit semmivé tett következő hátra vetett pillantásom, mert megállapítottam, hogy érzékeimet meghazudtolandó nincs ott semmi. De a receptoraim makacsul jeleztek valamit, mely mintha kínzó játékot játszana velem - csak akkor nem mutatkozott, ha szembesülni akartam vele. Sokszor az elvágódást kockáztatva egyenesen hátrafele botladoztam a sárban, a helyzet azonban ekkor sem változott. A nyirkos, tapinthatatlan tömeg minduntalan tarkómra sóhajtotta fagyos leheletét. A kézzelfoghatóság utolsó mentsváraként a pépes talajban hagyott lábnyomaim között kerestem idegen nyomokat eszelős módján. A városban az emberek furcsán pislogtak rám, én pedig őrájuk, mert szemükben vártam visszatükröződni azt, ami engem követ. Pedig csak tulajdon félelmem üldözött, amit futva soha nem hagyhattam le. Sokkot szenvedett agyam sejtette ezt valahol, még akkor is, amikor otthonomban a zárt falak - a remélt oltalom helyett - holmi satuként felerősítették pánikomat, és beüldöztek a legkisebb, legsötétebb helyiségbe, ahol csak az ajtót kellett szemmel tartanom. Mélységes csend ölelte körül magzattá töpörödött lényemet, de túlérzékennyé vált fülem meghallotta a mindenkor szokásos neszek kriptaivá kitárulkozó, jéghideg dimenzióit - a vízcsap vércsöpögését, az óra fals ketyegését, a radiátor zománcának pusmogó pattogását, és rémületem nagyokat lobbant, akár a kandalló tüze, mikor fát dobnak rá, ha az ajtó másik oldalán csoszogó lépteket véltem felismerni az esővíz távoli csordogálásában. Ilyenkor jobban összehúztam magam, karjaimmal szorosabban öleltem a térdemet, de a szememet, azt nem mertem becsukni...
A jeges kéz szorítása még mindig nem engedett a gyomromban, amikor tudatom egy kis józan darabkája felderítő útra indult a benyomások között, megtalálni a lelkemhez vezető, hajszálvékonnyá sorvadt átjárót. Megéreztem, barátom távolodó jelenése, szinte sírós görcsbe húzódó alakja jelentett valami fontosat az utolsó pillanatokban. Sokáig vívódtam magamban, ki merjem-e mondani, ha csak suttogva is sötét szobámban, a nappal is behúzott nehéz függönyök mögött, ahol társam csupán a komódra állított tükörben látszódó önmagam volt, bár meg nem ismertem volna fehér hajáról és ráncos ábrázatáról, ha nem azzal a félelem ittas szemmel mered rám, ahogyan én őrá. De azt hiszem megértettem, miként én nem tudtam megemészteni barátom elvesztését, úgy ő maga sem bírt belenyugodni az elszakadásba; valamiként kierőszakolva a lehetetlent visszajött, hogy újra mellettem sétálhasson, velem beszélgethessen. Azt hiszem, értem, miért nézett úgy rám. Nem síron túli gonoszság, hanem reménykedő várakozás ült tekintetében. Várta, hogy szólok hozzá, mint régen, melléje szegődök, mint hajdanán. Mosolyomat, szemem pislogását leste, melyek visszavarázsolták volna közénk a réges-régi barátságot. És mivel mindez nem történt meg, nagymamája hívó szavára felismerte a próbálkozás értelmetlenségét. Elment hát, elfogadni a nehezen elfogadhatót, sírni az örökké vált múlt fölött. Talán utánuk kellett volna szaladnom, legalább a dombra!... De nem tettem. Neki sem a halál lehetett a legrosszabb, hanem hogy a megmásíthatatlan elég volt egy barát elvesztéséhez. És én ezért félek. Már nem a jelenéstől. Nem a túlvilágtól. Nem az agyat püffedt, méreg-lila hólyagcsomóvá változtató őrülettől. Nézem magam a tükörben. Nem sokára én is meghalok. És félek, hogy odaát a barátom ugyanúgy fog elfordulni tőlem, ahogyan én tettem évtizedekkel ezelőtt azon a sáros, vizes földúton.