Irtják az erdőt körülöttünk,
csak úgy dőlnek az öreg fák
Ölik őket benzin bűzű,
fémfogú masinák

S ahogy csendben álltak eddig,
oly méltósággal tűrik el,
amint húsukból a szörnyű gép
élettelen rönköt szel

Ám, ha látják dőlni társuk,
vajon Felszisszenek–e?
Vagy tényleg némán tűrik,
hogy eltűnnek a semmibe 

Gyökér béklyó tartja fogva
Menekülni képtelen
Pókerarcán bárhogy nézed
nem látszik a félelem

Méltósága ép a csendje,
de haláltusája mégsem néma
Mély, haragos dübörgéssel
csapódik a célba

Vajon a fák sikítanak?
Könyörögnek életükért?
Mialatt kérgük alól
ontják a ragacsos vért

Mikor az ember ott terem és
Bőrét - kérgét, húsát - rostját
hántják, cincálják a szálfát
Élőből holt gerendát, szálkát

Meghallod-e jaj szavukat?
Átérzed-e a fájdalmukat?
Velük dőlsz, ha dőlnek?
Élettelen a fagyos földnek,

vagy csak ropogásuk hangja
hallik, ahogy égve a meleget adja
Tán asztalod lapján könyökölve
gondolsz-e néha az erdőre,
ahol a fák laknak
és sikítanak, sikítanak

Herczeg Zoltán Mikebuda,