6.

Eltűnt az idő, vagy legalábbis végtelenül lelassult. Nem volt többé múlt és jövő, sem pedig jelen. A tér is összeszűkült, vagy talán kitágult olyannyira, hogy megszűnt a fent, a lent, az előre, a hátra. Tudata kitisztult, néma csend burkolta be. Elméjét egyetlen egy dolog töltötte be: a halál biztos tudata. Nem volt többé félelem, nem volt fájdalom, csak a bizonyosság. Gondolat sem volt egyéb, érzés sem más, öröm és bánat is nyomtalanul elillant. Nem voltak képsorok, sem emlékek, mozaikszerű érzelem-rohamok, minden világszerű és emberi megszűnt körülötte és benne. Csak a tenger képe állt mozdulatlanul szeme előtt, betöltve mindent. És ebben a végtelenül egyszerű és pillanatszerű észlelésben hirtelen megjelent egy éles, egyre erősödő fájdalom, hátul a tarkójából indult, a szemvillanás törtrésze alatt keresztülszáguldott gerincén, magához láncolta és ekkor valóban megszűnt a létezés.

Nem volt alagút, nem volt fény. Csak az ébredés. Még csukott szemmel, de öntudatra ébredt. Mint aki hirtelen felriad a legsötétebb éjszakában, érzékszervei nem voltak még, de megvolt a pillanatban gyökerező önmaga. A bizonyosság pedig, mely a halál közeledtét jelezte: eltűnt. Érezte, hogy nem lebeg, hanem szilárd felszínnel érintkezik egész teste, mégpedig valami hideg felülettel. A hűvös felébresztette tapintásának érzékét és egy gondolat kúszott elméjének újra nyíló színpadára.

- Fekszem – és ekkor Nathaniel lassan kinyitotta a szemét. Fokozatosan, pillanatról pillanatra tért vissza testébe-lelkébe az élet. A bizonyosságot az emlékben gyökerező kétely váltotta fel, mely kérdésként szegezte neki az életet vagy a halált.

- Életben vagyok, vagy a halál semmiben sem különbözik az élettől.

Claire volt a következő, immár teljesen emberi gondolata. Ahogy a lány neve emlékezetébe villant, a látása kitisztult. Valóban feküdt, amennyire látta és érezte a hasán, arca előtt pár méterrel szabálytalan körvonalú szürke valami emelkedett. Megmozdította fejét, mire erős fájdalom hasított a koponyája hátsó részébe.

- Valóban élek – ez volt a következő gondolat -, azt hiszem a fájdalom az élet sajátossága - összeszedte minden erejét, lassan felemelte fejét és átfordította a másik oldalra. Karnyújtásnyira tőle feküdt Claire, arccal felé fordulva, csukott szemmel. Szerelme jelenlétéből merítve erőt, a nemlét torkából visszatérő Nathaniel feltérdelt.

Bár forgott körülötte a mindenség, nagy nehezen a lány mellé mászott és hozzáhajolt. Megfogta a kezét, a pulzusát kereste, s amikor végre kitapintotta, megkönnyebbülve rogyott le mellé.

- Oly mindegy, hogy élet vagy halál. Egyik olyan, mint a másik, csak őt ne veszítsem el. – mikor fejében ez a gondolat is összeállt, Claire kinyitotta a szemét.

- Nathaniel… - nyögte -, mi…történt…? A tenger…felénk zuhant…a sziklák…meghaltunk…?

- Azt hiszem nem – feje egyre gyorsabban tisztult, habár pokolian lüktetett közben. – Fel tudsz kelni? Segítek.

Átkarolta, segített a lánynak felülni és ő is mellé telepedett. Fogták egymás kezét, és mint két ijedt gyermek néztek körül.

- Hol vagyunk? - fogalmazta meg Claire a következő kérdést.

- Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik, mintha egy kórház lenne. Talán tényleg meghaltunk, bármit jelentsen is az. Lezuhantunk. A kocsi előrefelé indult el, pedig hátramenetbe kapcsoltam, ez biztos. Aztán a fékre akartam lépni, de ehelyett gázt adtam. Aztán…

- Zuhant felénk a tenger - fejezte be Claire a gondolatmenetet. – Éles fájdalmat éreztem a tarkómban és minden elsötétült.

- Nekem is a tarkómba csapott be a villám mielőtt…elment a kép.

Egy sötétszürke, szabálytalan sziklafalakkal határolt, barlangszerű teremben voltak, mely körülbelül tíz méter hosszú és ugyanannyi széles lehetett, a mennyezetet nem látták, mert csupán gyér fény világította meg a helyiséget. A szoba velük átellenes sarkában egy asztalszerű alkalmatosság körvonalait fedezték fel, rajta gyertyák égtek. Az egyik falon folyosó bejáratának körvonalait vélték látni.

Nathaniel felállt. Claire bágyadtan nézett rá, majd ő is felkelt. A fényforrás felé indultak, a falak halkan visszhangozták lépteik zaját. Ahogy közelebb értek, Nathaniel szíve megdobbant. Az asztalon állt a szobor, ébenfekete színben ragyogva. Valahogy most még életszerűbbnek tűnt a lány feléjük forduló arca, s ahogy a gyertyák lángja ugrált, úgy változott az arckifejezése is.

- Nat, mit jelent ez? Ez a szobor…mi köze mindehhez?

- Nem tudom, fogalmam sincs. De kezdek félni tőle. Először a furcsa történet, melyet félig éberen gondoltam ki, majd pedig az álom, mely annak folytatása volt. Azt hittem, csak a fantáziám játéka, de talán mégsem. Az utóbbi napokban, pontosabban szólva amióta megvettem a szobrot, főleg pedig az álmom óta kínoz egy érzés, amire nem lelek magyarázatot. Mintha élne ez a két kőalak, mintha mondani akarnának valamit, az álmomat és képzeletemet használva arra, hogy üzenjenek nekem. Tudom, őrültségnek hangzik, de az sem nagyobb őrültség, hogy itt vagyunk sértetlenül, miután lezuhantunk.

Ott álltak az asztal mellett és megigézve nézték a fekete kőalakot. Azon kívül csupán egy félig-meddig megsárgult papírlapot láttak a gyertyák mellett, érdekes betűkkel írt sorokkal. Nathaniel felemelte az írást, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a szobor-párról, majd hangosan olvasni kezdte a szöveget.

- „Most szólaljanak meg a mágikus szavak, s hirdessék:

A lélek kilépett a ragyogó nappali fénybe,

És szellemtestben feltámadott –

Szabadon járhatja immár a holtak köreit.

Íme, a temetés napján mondandó igék,

Midőn a lélek a testtől elszakadva,

A Túlvilágra költözik.”

Miközben olvasott, Nathanielnak zúgni kezdett a feje, Claire-t is erős szédülés kerítette hatalmába. Szavai egyre élesebben visszhangoztak a kopár falakon.

- „Holdkorong Istene,

Ki éji magányodban fennen ragyogsz,

Pillants rám kegyesen!

Én, az elhunyt, követlek utadon,

S elvegyülök kíséreted égi seregében.”

A súlyos szavak megtöltötték a teret, alig kaptak levegőt. Nathaniel elejtette a lapot, mindketten befogták fülüket, de hiába, egy kérlelhetetlen hang, mely mintha bensőjükben szólt volna, folytatta:

- „Üdv néked, Alvilág Királya, örök némaság ura!

Íme, színed előtt megjelentem…

Királyságod szokásait és törvényeit ismerem jól,

Úrrá lettem a formák fölött,

S könnyű nékem minden átváltozás.

Biztosíts helyet számomra kíséretedben,

A Törvény és Igazság Ura oldalán!”

Hirtelen néma csönd lett. Remegve álltak egymás mellett, vártak valamire. Zavart elméjükön a halál lett úrrá, most döbbentek rá igazából, mi történik velük. Érezték, hogy egy hatalmas és idegen erő söpör végig a barlangon, és reményvesztetten várakoztak. Claire megmozdult, kezével párját kereste. Amikor kezük találkozott, megszorították egymást így merítettek erőt. Félelmük csillapodott valamelyest, s kéz a kézben fordultak a helyiségbe torkolló folyosó felé.

Nem tudták mit várjanak. Talán a halál rettenetes urát, vagy valami hasonló szörnyűséget, de semmiképpen sem azt, ami következett. Lassan és magabiztosan, ruganyos léptekkel egy magas öregember vonult be a terembe, ősz szakállat és hajat viselt. Nathaniel lába földbe gyökerezett a felismeréstől.

-Saladus…- nyögte elfúló hangon.

- Hm, Saladus…- morfondírozott az öreg - Igen, ismerős ez a név. Használom néhanapján, ha egy bizonyos pontján vagyok a térnek és időnek. – Nathanielra nézett és elmosolyodott. Azt a bizonyos lefegyverző mosolyát vette elő, amit a férfi a régiségkereskedésben látott. – Üdvözlöm, rég láttam, hogy van? Hatásos sorok, igaz? Egy ősrégi szentiratból valók, felnyitják az ember szemét – folytatta zavartalanul, de látva a fiatalember arckifejezését, elkomolyodott. – Igen, láthatólag még nem sokat ért a történetének ebből a fejezetéből – mondta, majd Claire felé fordult. – Isten hozta önt is, szép hölgy! – egy szempillantás alatt váltott megint kedélyesre – A legnagyobb csoda, amikor egy lélek a párjával együtt érkezik! És rövid időn belül ez már a második eset, ami persze nem véletlen! – elnevette magát – Ó, hogy csak beszélek összevissza, miközben önök meg vannak rémülve! Biztosíthatom, hogy a lehető legjobb helyre kerültek, és hamarosan mindent megértenek, még ha kezdetben ez nem is lesz olyan egyszerű.

- Hol vagyunk? – kérdezte Nathaniel – Meghaltunk talán? – az öreg arca megváltozott, komoly, szinte ünnepélyes lett.

- Azt a szót, hogy halál, nem ismerem. Legalább is, ahogy az emberek általában használják. Ebben az értelemben a halál nem létezik.

- De hiszen lezuhantunk egy több száz méter magas sziklafalról egy fémketrecbe zárva! – fakadt ki Claire – A halál létezik, tudjuk mi e szó jelentése.

- Ó a szó jelentése – mondta Saladus elgondolkodva – Ahogy egy bölcs mondta: a szavaknak nem jelentése, hanem használata van. A használat pedig elkoptatja a kifejezést, míg végül már nemhogy önmagát, de semmi valósat nem fejez ki. Az ember igen gyakorlott ebben: a szavakat elhasználja, majd pedig kétségbeesésében megpróbál jelentést adni nekik. S mindezt csak azért, hogy legyen mibe kapaszkodnia a maga teremtette bizonytalanságban. Nos, mentséggel nem szolgálhatok, de egy ténnyel igen: életben vannak egy bizonyos értelemben, amint látják, még ha ez az önök által megszokott logika szerint lehetetlen is. A kérdés most már tehát inkább az eredeti lehetne, mármint, hogy hol vannak életben.

Mindketten megbabonázva nézték az agg Saladust, de rettegésük már alábbhagyott. Elméjük még képtelen volt befogadni a tényt, hogy élnek, annak ellenére, hogy halottnak kellene lenniük. Pontosabban fogalmazva elfogadták a nyilvánvaló tényt, de azt nem értették, hogy mindez hogyan lehetséges.

- A szobor – villant Nathaniel agyában a felismerés -, az hozott ide, igaz? Akárhol is vagyunk, a szobor is itt van velünk sértetlenül, ez több mint véletlen egybeesés!

- A véletlen egybeesés szintén olyan kifejezés, amit nem ismerek – Saladus a faragott követ nézte, majd megfogta és magasra emelte –A történet hozta ide magukat, világosítsa hát meg elméjüket is. És azzal választ kapnak arra a kérdésre is, hogy hol vagyunk most. Kérem, kövessenek!

A szobrot köntöse redőibe rejtette, majd elindult, de mivel látta, hogy Nathanielék tétován néznek egymásra, visszafordult.

- Bízzanak bennem! Ígérem, minden kérdésükre választ kapnak. Ne rágódjanak a múlton, illetve azon, hogy mi hogyan történhetett volna másképp.

Claire nagyot sóhajtott és bólintott. Elindultak kifelé, s a folyosó félhomályában haladtak némán Saladus nyomában. Itt még sötétebb volt, nem is tudták megállapítani, hogy a szűk járat honnan kapja a fényt, de az öreg határozott léptekkel vezette őket. Egy idő múlva a folyosó élesen balra kanyarodott, ezután pár sor lépcső következett, majd útjuk kiszélesedett, áthaladt egy boltíves átjáró alatt, s végül egy hatalmas terembe érkeztek.

A gigászi helyiség falait ember nagyságú szobrok díszítették, királyok, harcosok, hősök, valamint egyszerű emberek faragott képmásai. Középen körülbelül ötször öt méteres sziklaemelvény magasodott, négy oldalról lépcsőfeljáróval, ennek középpontjában pedig kék színű fényben ragyogva egy roppant nagy könyv lebegett a levegőben, mintegy kétméternyire a talajtól.

- Ez az Álmok Terme. Középen pedig az a könyv található, melyben a Kapuőr Történetei vannak megírva. Ő ennek a birodalomnak az ura, s az Álmok Könyvét is csak ő lapozhatja fel. Ahhoz, hogy megértsék ittlétük okát, meg kell hallgatniuk egy történetet, melynek önök szempontjából fontos tulajdonságát az a tény adja, hogy kapcsolódási felületet képez több valóságos létsík között. Szereplői kapcsolatba kerültek a Kapuőrrel, s ennek következtében egyedülinek hitt világuk kitágult oly módon, hogy összekapcsolódhatott az összes lehetséges világok egészével.

Az öreg elhallgatott.

- Itt véget ér Saladus világa – suttogta maga elé és a lépcsősoron át felfelé indult az emelvényre. Miközben haladt a lépcsőn, furcsa változáson ment keresztül. Mintegy három méteresre nőtt, ősz haja és szakálla hollófekete lett, s mikor ismét szembefordult velük látták, hogy arca immár nem öreg, hanem kortalan, s hatalmas erő sugárzik szeméből. A könyv elé lépett, s jobb kezével megérintette. Szél kerekedett, a lapok vadul peregni kezdtek, s földöntúli, mély hang töltötte be a termet.

Nathaniel és Claire lélegzetvisszafojtva hallgattak és figyeltek.

A történet két testvérről szólt, akik északon laktak a kietlen tengerparton, s egy nap vásárolni mentek anyjukkal a közeli kisvárosba. Míg mamájuk a bevásárlást intézte, ők a közeli téren csavarogtak, a kirakatokat nézegették, és csupa szép holmiról álmodoztak. Egy kapuboltozatban eldugott könyvesboltra akadtak, amit eddig még sosem láttak, annak ellenére, hogy gyakran jártak itt. A Kapuőr Álmai – Antikvárium: ez állt az üvegen. Mindketten rajongtak a mesékért, s vágyakozva nézték az ablak mögött sorakozó könyveket.

Összesúgtak, s miközben a sarkon lévő vegyeskereskedés felé sandítottak, ahol anyjuk időzött, beléptek a boltba. Halk csengettyűszót hallottak, s egy magas öregember lépett eléjük mosolyogva.

- Mivel szolgálhatok, kedveskéim?

- Csak nézelődünk – mondta szomorúan a fiú -, sajnos nincs pénzünk.

- Sok minden van, amit pénzért nem lehet megvenni – mosolygott a kereskedő – A polcokon könyveket látsz, ezek valóban pénzért vásárolhatók meg. De a könyvekben történetek találhatók, a történeteknek szereplőik vannak, az ő életük pedig megközelíthető más úton is. Van kedvenc történeted?

- Van, de azt nem olvastam, hanem én találtam ki – szólt büszkén a gyermek – A legjobbakat mindig én találom ki, és aztán elmesélem neki – testvérére mutatott, aki erre bólogatott.

- És a legjobb miről szól?

- Egy királyról és egy királynőről, akik igazságosan és bölcsen uralkodnak – súgta halkan a fiú – Ám egy elvarázsolt sárkány megtámadja az országot és meg kell küzdeniük vele. De ez még nincs kész teljesen, nehogy elárulja valakinek!

- Bízhatsz bennem! De mivel látom, hogy szereted a meséket és magad is kitalálsz történeteket, hadd adjak neked egy apró ajándékot. Mi meseírók tartsunk össze! – ezzel kotorászni kezdett a pult alatt, s egy kis füzetet húzott elő. – Ez legyen a meseíró füzeted, ha ebbe leírsz valamit, lehet, hogy egy napon valósággá válik! – a fiú felé nyújtotta, az elvette, és gyorsan berakta kabátja zsebébe.

- Köszönöm – mondta és testvére felé fordult – Gyere, siessünk, a mama már biztosan vár minket! Még egyszer köszönöm – kiáltotta, miközben kifelé mentek – Ha befejezem a történetet, elhozom megmutatni. Szeretném, ha megismerné a királyt és a királynőt.

- Hiszen már régóta ismerem őket – mondta az öreg, miután egyedül maradt.

Miközben a történetet hallgatta Nathaniel rádöbbent, hogy a két testvér az, akikről ő is álmodott. Az események előzményként, lehetséges előzményként szolgáltak az ő történetéhez, s eszébe jutott az, amit a baleset előtt gondolt a sziklapárkányon. A története nem kitalált, nem az ő képzelete által létezik, hacsak a képzelet nem azt jelenti, hogy az ember olyan dolgokat észlel, melyek léteznek annak ellenére, hogy nincsenek jelen. Eddig a pillanatig még ragaszkodott ahhoz, hogy mindez csak az ő fejében létezik, s az események csupán véletlenszerűen vettek ilyen fordulatot, de most rá kellett döbbennie, hogy ez nem lehetséges. Két lehetőséget látott. Az egyik szerint az, aki most ezt a történetet meséli, az ő gondolataiba és álmaiba is belelát. A másik szerint pedig mégiscsak igaz minden, amit álmodott. Nem tudta eldönteni, melyik variáció rémíti meg jobban.

És valóban. A hang folytatta és elbeszélte mindazt, amit ő már látott egyszer; a gyerekek titkos kirándulását a tengerpartra, a barlangot, s vágyukat, hogy mesehősök lehessenek. Kiderült, hogy az antikváriumban kapott füzetben egy megkezdett, de befejezetlen történet volt, mely egy királyról és egy királynőről szólt, akik egy varázslóból lett sárkány fenyegetésétől akarják megvédeni népüket. Mivel mindenben megegyezett az őáltala elkezdett mesével, a fiú tovább szőtte képzeletében az eseményeket, s testvérével együtt eljátszották a történetet. Így kerültek a barlangba, így szenvedett egyikük balesetet, pontosan úgy, ahogy Nathaniel megálmodta. És így hagyták el együtt azt a világot, ahol vágyaik nem teljesülhettek.

A hang elhallgatott. Nathaniel magába roskadva állt, nem tudta, mitévő legyen. Abba a szalmaszálba kapaszkodott, hogy talán mindez álom, az ő álma és nemsokára felébred az otthonában. Felébred, és amikor Claire-rel találkozik, elmeséli neki, és együtt fognak nevetni az egészen.

A lány hangja riasztotta fel gondolataiból.

- Nathaniel, ez szóról szóra az a történet, amit meséltél nekem, amit te találtál ki, és amit megálmodtál.

- Való igaz – mondta az emelvény közepén álló alak. Lefelé indult, s közben visszaváltozott azzá, akit már ismertek. Saladus hozzájuk lépett.

- Egyazon történet, de nem kitalálta, hanem átélte! A képzelet nem kitalál nem létező dolgokat, hanem a világok kapuit átlépve felfedi a valóságot, felfedi a valóság egy lehetséges szempontját. Sőt, azáltal, hogy észlel, egyszersmind megteremti a történetek realitását a maguk helyén és idejében, hiszen amiről gondolatunk lehet, annak valamilyen formában léteznie kell. Aki pedig kapcsolatba kerül a Kapuőrrel, képessé válik arra, hogy saját történetét kapcsolatba hozza és összekapcsolja más létező történetekkel. Az ember élete nem tekinthető elszigetelt és önmagában létező folyamatnak, hanem csak az összes létező élettel való kapcsolatában fogható fel. A világokból felépülő létezés egy végtelen háló, valóságos történetek kavargása térben és időben, végtelen sok látható és rejtett kapcsolódási ponttal. És a valóság nem elvont fogalom, hanem maga a létezés teljessége. Ez azt jelenti, hogy a valóság ott van, ahol a történetek, az életek egymáshoz kapcsolódnak a teremtő erő által. Ez a kapcsolat pedig a jelen pillanatban létezik és a jelen pillanatban végtelen, ami annyit tesz, hogy múlt, jelen, jövő mindig az „itt és most”-ban létezik. A múlt, a jelen és a jövő pedig minden esetben az összes lehetséges múltat, jelent és jövőt magába foglalja. A kapcsolat pedig olyan erős és szoros, hogy a történetek egymás nélkül nem is létezhetnek, ha csak egy is eltűnne közülük, a többi sem maradhatna meg.

- A Kapuőr Álmai – suttogta Nathaniel – A régiségkereskedés, ahol a szobrot vettem – hirtelen eltűnt a tudatát bénító kábulat. Emlékezetébe visszatért minden, amit Saladussal való első találkozása alkalmával élt át, és már tudta, elfogadta, hogy nem álmodik. El kellett fogadnia, hiszen ő maga vágyott mindig arra, hogy a legtitkosabb álmai valóra váljanak, és eme vágyálmok mindig a titokzatos és misztikus dolgokat követték. Ahogy most visszagondolt az elmúlt napok eseményeire hirtelen lepergett előtte egész élete, vagyis sokkal inkább tudatosodott lelkében saját maga létezése. Tudatára ébredt, hogy végig ezt a helyet, ezt a helyzetet kereste, habár sosem tudta elképzelni pontosan, hogy milyen is lesz majd, ha rátalál. Mindvégig az elérhetetlent hajszolta, a mások által meg nem értettet és most végre találkoztak. És ahogy ezt felfogta, immár végleg eltűnt belőle az emésztő bizonytalanság és félelem, és ismét megtöltötte lelkét a megnyugtató bizonyosság. Annak biztos tudata, hogy a saját maga által választott úton jár még akkor is, ha nem tudja, hová is vezet ez az út. Most már nem akart felébredni az álomnak hitt valóságból, hanem meg akarta érteni a dolgok lényegét, s azt a titokzatos erőt, melynek mindezt köszönheti.

- Ugye Saladus a Kapuőr? – fordult az öreg felé.

- Nem egészen – válaszolt amaz – A Kapuőr csak az összes történet metszéspontjában létezik. Az ő léte egyfelől egyetlen pillanat, hiszen a történetek az itt és most teljességében kapcsolódnak egymáshoz. Másfelől viszont állandóan létezett, létezik és létezni fog minden egyes pillanatban, hiszen eme egyetlen felvillanás az alapja minden történetnek. Az egyes történetekben viszont mindig más alakot ölt. Önök előtt az agg régiségkereskedő, Saladus áll. Amikor a gyerekekkel beszéltem ezen a helyen, más volt a nevem, bár az a kifejezés, hogy „volt”, nem fedi a valóságot, hiszen velük is itt és most vagyok, csak egy más helyen és időben. Amikor kilépek egy életből és visszamegyek az Álmok Könyvéhez, akkor egyszerre élem át az össze lehetséges és létező pillanatot, de aztán rendre alakot öltök és a tér és idő egy bizonyos pontján tűnök fel. A Könyv a mindenség metszete, a végtelen sok út középpontja. A középpontban a Kapuőr áll, az egyes utakon pedig én magam, olyan formában, ahogy éppen kedvem tartja.

- És mindennek mi az értelme? – kérdezte Nathaniel – Ki ő valójában és miért teszi mindezt?

- Azt hiszem, a nevem elárul engem – nevetett Saladus – A történetek, ahogy említettem, világok. Mivel a világok végtelenek, minden történet kezdet és vég nélkül való, de vannak pontok, amelyeket az ember kezdetnek és végnek hisz. Születésnek és halálnak hívja eme önkényes pontokat, s hogy ne kelljen szembesülnie a végtelenség felfoghatatlanságával, e pontoknál nem terjed tovább felfogása. Csak a hite és a vágya szárnyalja túl e szűkre szabott keretet, s itt nyer értelmet az én létezésem. A világok közötti kapukat őrzöm, a középpontban állva láthatom valamennyit. Vagy inkább mondjuk úgy, egy igazi kapu van, maga a középpont, így aki áthalad rajta, az mellettem halad el. Ha egy ember meghal, ahogy mondják, a Kapun megy keresztül, s mivel története kevés kivételtől eltekintve befejezetlen, nem haladhat tovább. Látom történetét és látom azt is, hogy miben hisz. A legtöbb ember hite gyenge, ők fénytől és sötétségtől elvakulva éltek, kábán bezárva önmagukat saját történetükbe. Nekik várakozniuk kell, öntudatlan, zárt állapotban, valahogy úgy, ahogy életüket élték.

Van, hogy olyan ember kerül a Kapuhoz, akit hite és vágya már életében magasabbra emel a többieknél. Őt nem kápráztatja el sem a fény, sem a sötétség, és meg akar állni, nem fél a haláltól és nem úgy vágyik az élet után, ahogy mások. Az ilyen emberek még életük során találkoznak velem, hiszen arra vágynak, hogy találkozzanak. Arra vágynak, hogy saját, igazi történetük legyen, melyen ők uralkodnak. Van, akit álmai vezérelnek hozzám, van, akit szellemi törekvése, s olyan is akad, akárcsak Ön, akit a megfoghatatlan és misztikus dolgok vonzzanak. Közös bennük, hogy mind a középpontba igyekeznek és ezért találhatnak meg engem. Maga is azért találhatta meg a régiségkereskedést, mert hitt egyfajta magasabb erőben, mely eleve elrendelt önnek egy ilyen találkozást. Azért találkoztunk és azért találkozom velük, mert találkozni akarnak, mert ki akarnak lépni a beszűkült történetből, melyben születésre halál, halálra születés következik látszólag értelem és vég nélkül. Mindegyikük kap tőlem valamit, ki egy könyvet, ki egy szobrot, vagy valami más tárgyat. E tárgyakban közös, hogy én készítem őket, mégpedig egy-egy történetből és így egy-egy életből. Akivel találkozom, előbb-utóbb az is erre a helyre kerül, és annak felajánlok még valamit. Egy lehetőséget. Annak lehetőségét, hogy nézzen a dolgok mélyére, saját lénye valóságára, és ezáltal valóban a saját útján menjen tovább. Nyilván rájöttek már, hogy a tőlem kapott varázslatos tárgyakban élet rejtőzik, azoknak az élete, akik a Kapuhoz érkeztek, s nem juthattak tovább. Életük a Kapuőr hatalma által és az én kezem alatt formálódik, ölt alakot és kristályosodik ki.

Nathaniel a régiségkereskedésre gondolt és a rengeteg tárgyra, amit a polcokon látott.

- A kereskedésben található dolgok, amiket láttam, mind egy-egy alkotásba zárt élet?

- Mind egy történet foglalata, s a benne lévő személy vagy személyek csak arra várnak, hogy valaki higgyen saját magában annyira, hogy bennük is hihessen. Addig maradnak saját egyszeri történetük fogságában, amíg jön valaki és kiszabadítja őket azáltal, hogy történetüket összekapcsolja. Akkor megnyílik előttük a lehetőség, hogy folytassák útjukat. Azok az emberek, akik haláluk előtt találkoznak velem, birtokosává válnak egy varázstárgynak. Ha a világukból való kilépés, vagy ahogy az emberek mondják, a haláluk után a Termekbe kerülnek, találkoznak a Kapuőrrel és megismerik egyik történetét. Annak a történetét, akinek élete az általuk birtokolt tárgyban van. Ez tehát egy végtelen körforgás, melynek alapját a történetekben lévő élet és valóság adja. Aki a Kapuőr Termeibe egy varázstárgy által jut, a belőle áradó erő által érkezik. Itt meghallgatja a hozzá tartozó történetet, és aztán választhat. Hátat fordíthat a valóságnak és folytathatja öntudatlan vándorlását születés és halál körforgásában, de dönthet másképp is. Beláthatja, hogy élete visszavonhatatlanul összefonódik az előző történettel, mely megint csak kapcsolódik egy másikhoz, mely szintén találkozik egy előzővel. Ha az előző mellett dönt, tehát nem emelkedik saját maga fölé, hasonlóan a többséghez várnia kell arra, hogy valaki más hite kiszabadítsa, azután pedig eddigi útját elfelejtve újra megszületik, és újra kezd egy történetet. Mert a tárgyakban várakozó és abból kiszabaduló ember újraszületni és ezáltal új történetet kezdeni kényszerül. Ám ha megérti a történetek szétválaszthatatlanságát, akkor magasabb útra lép. Az ő életét is megformálom, ám van egy lényeges különbség. A legutolsó történetéből készült tárgyban töltött idő után, egy másik ember hite által felébredve nem újból kezd mindent, és újra megszületik, hanem folytatja saját vándorlását, folytatja történetét.

Elővette a köntösébe rejtett szobrot. A fekete kő csillogva verte vissza az emelvény felől áradó fényt.

- A testvérek elhagyták előző világukat és a Termekbe érkeztek. Beszélgettünk életről, halálról és arról az érzésről, ami életüket meghatározta. Megismerték a füzetben leírt és a fiú lelkében visszhangzó történetet és döntöttek. Úgy határoztak, hogy kiszabadítják a zárt történetbe foglalt erőt és ez által a király és királynő életét. Hitük és vágyuk, hogy a történet valóságos legyen erőt adott nekik arra, hogy ők foglalják el helyüket, természetesen a saját történetük foglalatában. Az uralkodó pár így kiszabadult átmeneti fogságából, találkoztak a gyerekekkel, majd pedig folytatták saját történetüket. Elhagyták a Termeket, s a Kapuőr segítségével, de a saját hitük erejével felébredtek. A gyerekek pedig…

- Bezárta őket a kőbe… - mondta Nathaniel. - Miért csak így lehetséges?

- Nem én zártam be őket. Az élet, mely születés és halál közé szoríttatott, zárta be őket saját történetükbe. Ennek így kell lennie. Én csak formát adtam nekik, hogy felismerhetők legyenek. Egy utolsó próbaként a szoborba került életük, hogy egy másik történetbe bekerülhessenek. Elvittem őket arra a helyre, ahol maga engem keresett és ezáltal őket megtalálta. A történetek kapcsolódnak egymáshoz és az övék a szobor által találkozhatott a magáéval. A varázstárgyak, mint például a szobor, azok a felületek, ahol egymáshoz ér a két élet. Meglátta a szobrot, s a benne lévő erő megérintette, felkeltette azt a vágyát, hogy túljusson saját zárt körén. Magához került és feltárta magát, megismertette magával a történetét és így kapcsolódtak végleg össze. Mert ahhoz, hogy ők kiszabaduljanak, nem elég a saját hitük, az is kell, hogy valaki más higgyen bennük és higgyen abban, hogy minden történet a végtelenségig összekapcsolódik minden más történettel. Nem elég, ha mi hiszünk abban, hogy a történetünk valósággá válhat, másnak is hinnie kell benne. Kétféle ember létezik és így kétféle történet és kétféle varázstárgy. Az egyik ember, öntudatlanul érkezik és halála után kezem alatt átformálódik és várja további sorsát. A másik féle ember tudatosan keresi az élet középpontját, és ezért velem találkozik, s általam egy varázstárggyal. Ide kerül ő is, az ő élete, története is általam formálódik át, de neki van még egy külön lehetősége. Tudatosan választhatja ezt az utat. Ha tudatában van annak, hogy saját történetével megválthatja az előtte lévő és általa megismert életet, akkor miután letöltötte idejét és őt is kiválasztotta valaki más, önmaga történetét folytathatja. Tulajdonképpen roppant egyszerű az egész – Saladus elhallgatott és a két fiatalt nézte.

- Maguk is választás előtt állnak, de egyszer már választottak. Maga választott Nathaniel és maga is Claire, amikor őt választotta – Nathaniel felé nyújtotta a szobrot – Ők arra várnak, hogy valaki higgyen a saját történetében és az övékben. Öné a döntés. Ha megfutamodik, nekik tovább kell várakozniuk, amíg jön valaki más, önök pedig szintén várni kényszerülnek egy újabb emberre, aki kiválasztja magukat és az önök történetében fog hinni. Vég nélküli lánc, minden tagja egy élet és minden tagja kapcsolódik a többihez egymás által. Ha úgy dönt, hogy a saját útját járja, és nem hiszi el a születés és halál illúzióját, akkor a testvérek megszabadulnak, folytatják történetüket, önök pedig a helyükre lépnek. Igaz, hogy így is várniuk kell, amíg érkezik valaki, akinek elég erős a hite, de ha megérkezik, akkor önmagukat kapják vissza, és nem egy új történetet kell elkezdeniük. Mint látják, az ember mindig szabadon választhat. Hiszen mindenki csak saját maga dönthet arról, hogy önmaga legyen. Ez tehát az élet és a halál, ahogy maguk emberek nevezik. Válasszanak.

Nathaniel a szobrot nézte. Claire mellette állt és őt figyelte. Ő már döntött és tudta, hogy a fiú is hasonlóképpen választ majd. Nézték a testvérek kőbe vésett arcát és arra gondoltak, hogy hamarosan ők is elalszanak, hogy egy másik emberre, egy másik történetre bízzák sorsukat. Ha hihetnek Saladusnak, minden a maga útján halad és mindannyian egy hatalmas történet részesei. Saját maguk létezése mások létében nyer értelmet és fordítva. Bízniuk kell önmagukban és a Kapuőr Álmaiban is.

- Mi történik velünk pontosan, ha ők megszabadulnak és belőlünk is valamiféle tárgy lesz? – kérdezte a lány.

- Olyan lesz, mintha aludnának. Én formába öntöm a történetüket, és amíg maguk alszanak, vigyázok rá. Vigyázok rá, hogy mások számára is megismerhető legyen. Közben pedig álmodnak majd, és együtt lesznek a Könyvben. Ha pedig eljön az idő, felébrednek.

- Legyen hát – szólt Nathaniel – Egész életemben az elérhetetlent követtem és most elértem. Arra vágytam, hogy lássam az élet misztériumát megvalósulni, hogy az álmaim valósággá váljanak és ez megtörtént. Ennél többet nem tudok elképzelni sem, ebben minden benne van. Mit kell tennünk?

- Már megtette, amit kell. Hiszen elhitte a saját történetét. Nézze! – Saladus a Nathaniel kezében lévő szoborra mutatott.

A kislány kezében lévő apró kő izzani kezdett, a narancssárga fény átterjedt a testvérpár alakjára is, míg végül beborította az egész faragott tárgyat. Nathaniel érezte, hogy a kezében lévő tárgy egyre könnyebb lesz, aztán egy hirtelen villanással eltűnt a kezéből.

Ugyanebben a pillanatban az emelvényen lévő hatalmas könyv lapjai sebesen peregni kezdtek, fénye élesen felvillant és két gyerekforma alak jelent meg szemük előtt. Egy kislány és egy kisfiú. Pontosan olyanok voltak, mint Nathaniel álmában. A lány arca büszkeséget és határtalan örömet sugárzott, a fiú kíváncsi és élettel teli szemei nagyra kerekedtek. Kézen fogva lebegtek az emelvény fölött, feléjük intettek, majd eltűntek. Nathaniel nevetést hallott, ugyanazt a gyermeki kacajt, amit annakidején Saladus boltjában kétszer is hallani vélt a távolból.

A csengő hang gyorsan távolodott. Nathaniel körülnézett és észrevette, hogy a szoborral és a testvérekkel együtt az öreg Saladus is eltűnt. Körülöttük minden nyugodt volt, az emelvényen lévő könyv vibráló fényén kívül semmi nem mozdult. Claire-hez fordult.

- Egyedül maradtunk. Együtt, csak mi ketten. Hiszek a Kapuőrnek és hiszem, hogy mindörökre együtt maradunk.

- Akkor minden rendben lesz – mosolygott a lány – Nagyon álmos vagyok, de nem félek, tudom, hogy velem leszel.

Mindkettőjüket fáradtság kerítette hatalmába és Saladus szavaira emlékeztek. Aludni fognak és álmodni és együtt álmodják tovább történetüket. Ha pedig eljön az ideje, felébrednek, és folytatják.

Nathaniel szédülni kezdett. Megszorította Claire kezét és érezte, hogy a lány is szorosan fogja őt. Behunyták szemüket miközben egy hatalmas erő felkapta, és szárnyaira vette őket. Mielőtt elaludtak és az álom megnyugtató csöndjébe kerültek, valahol a távolban Saladus hangját vélték hallani, amint valami dalt dünnyög magában.

7.

Saladus egy dalt dúdolva apró szobájában szorgoskodott. Egy festővászon előtt állt, kezében ecset, mellette az asztalon számtalan, színes festéket tartalmazó tégely sorakozott. Kész volt az utolsó simításokkal és elégedetten szemlélte művét.

A kép két embert ábrázolt, két meglehetősen szép és kecses embert. Egy fiatal nőt és egy férfit. Kéz a kézben álltak a tenger partján, egy magas sziklapárkányon és a végtelennek tűnő vizet nézték. Szemük, melyben a tengerhez hasonlatos mély, határtalan szerelem tükröződött, csillogott az örömtől. Mögöttük éppen kelt fel a nap és aranyfénnyel vonta be alakjukat.

- Álmodjátok azt, hogy hamarosan felébredtek! Álmodjátok azt, hogy az élet teljes!

Letette az ecsetet, fogta a képet és kifelé indult. Kanyargós járaton ment keresztül, sziklába vájt folyosókon át, míg végül egy nagyobb szobához érkezett. Félrehúzta a sötétzöld drapériát és belépett.

A helyiségben körbe-körbe a falak mentén, egy nagy ablak kivételével polcok sorakoztak zsúfolásig tömve kisebb-nagyobb tárgyakkal, szobrokkal, díszekkel. A sarkokban nagy gyertyák álltak, fényük bevilágította a különös gyűjteményt.

Saladus a képet az egyik polcra tette és elégedetten nézett körül.

- Itt jó helyetek lesz, vigyázok rátok! – az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt. Kint hó esett és hideg szél fújt, az utcán nem sokan jártak – Itt maradunk. Talán nemsokára jön valaki, aki választ közületek. Sosem lehet tudni. Talán hamarosan itt lesz. Közeleg. Az idő pereg.