Ments meg világ,
Vagy angyal, el innen,
Mikor már minden földi vágy
Elég a viharban, csendesen.
Zuhanok, s van úgy, hogy megkapaszkodom,
Szél fújja át szívverésem, a maradékon,
Mely megmaradt bennem, és néha még kiáltom
Neved, szívem megunhatatlan énekét, és tudom,
Szeretni téged bűn,
Ha nem leszek több csak nyűg.
Egy lélek a sok közül,
Ki besétált az utcádba.
Oly melegséget költöztettél az udvarra,
Hogy nem volt esélyem ellenállásra.
Az összes árnyam mind elszeleltek,
Helyükbe boldogság kacajok léptek.
Te mosollyal fogadtál,
Titkoltad a neved,
Majd hirtelen belém láttál,
S enyémnek hittem mindened!
S egy villanásnyira már messze minden,
Bárcsak hazudnád a végtelenben,
Hogy benned szerelmes szívre leltem!
S hazudd, hogy még mindig oly szép minden!
Ragyogd újra tele a világot,
Megannyi titkos kincseiddel,
Álmodjuk együtt a valóságot,
Ahogy megpihensz velem a szíveddel.
Olyan hideg költözött belém,
A hó fehérre festette a tájat,
S én csak nézek feléd,
Egyszer még ugye rám találhatsz? |