Süketen halló fülek 

Te még hiszel a csodákban?
Talán ott ülsz a mesék tengere partján
Vigyorogsz vagy könnyeid hullajtod,
függően attól milyen a történet
Hát, ha így van, hallgasd az enyémet!

Falum hagyva a por ette úton,
bánatos kutyák ugatják a semmit
Elhagyott tanyákon láncra verve,
már egy hete nem kaptak enni.
Fájdalmas vonításuk, bele- beleszőve
ugatnak ki a parlagon hagyott üres legelőre
Gazdáért kiáltoznak és vízért
Száz kortyért vagy legalább tízért
Mélyen a kövestől senki sem hallja meg

Mi lesz veletek elhagyott ebek?
A lánc erősen tart kutyát, rabságot,
És kutya nyelven – fohászok - az eget
nem ostromolhatjátok
Ostobák szegények. Mit sem törődve e ténnyel,
vakognak tovább és zörögnek
az üres pléh edénnyel.
Közben kamionok húznak légörvényt magukkal,
s a betonúton csattogó kerék
reményt ad. Itt az ember,
itt az ebéd!
Tovább suhannak és a hermetikus fülke kizárja,
hogy beszűrődjön az éhesek könyörgő imája.

Turista csapat halad a nyárfás közötti úton
Jószívű gyerekek, kiket nevelő kísér:
„Az idegen kutyákkal vigyázzatok!”- üvölti
vöröslő arccal, ahogy csak a torkán kifér
Megszeppenek az ifjak, firtatni nem is merik,
pedig most tehetnének egy kis jót, egy kis emberit
Így az éhező párák tovább csaholnak
minden erejükkel, pedig már félig holtak.

Dzsip túrja a fövenyt, vadászok zötykölődnek rajta
Kétcsövű lóg vállukon. Zöld ponyva alá bújtak,
ha mozgást látnak kapásból lőnek
Halált osztva őznek és nyúlnak
Hallják ám a kitartó, keserves ugatást
Két gyilkos söréttel torolják meg,
hogy zajt csaptak az éhező ebek.
Egy kis időre el is kushadnak, meglapulnak csendbe
Elbújnak széldeszka házukba,
az egyetlen elérhető helyre
Amazok tovább csorognak, újból csőre töltve
A fák között eltűntek, talán mindörökre

Sokáig lapulnak, de a szomjuk és éhük kínzó
Újra nekifeszülnek a kitartó láncnak,
hol előre, hol felfelé rángatva ugrálnak
Esélyük semmi, csak erejük fogytán
Hasztalan vesztik el azt a keveset
Elnyűtten a földre rogynak, fáradtan hevernek
A hideg őszi föld hűti testüket
Öli őket és a bundájukban hemzsegő nyüvet
Várják türelemmel a végítéletet

Mesém, hogy mégis teljes legyen,
az igazságot tárva fel
Régi gazdájuk nem volt embertelen,
törődött ő a kedvenceivel
Szerette őket, s amilye lett, az a kevés
szívesen osztotta meg, s az evés
nem csupán gondolat volt
A tanyát nem önszántából hagyta el
A harcot szíve adta fel,
s a betegség könnyen végzett
a legyengült öreg szervezettel
A rohamkocsi is csendesen gurult ki a kapun,
hisz a meszes vérmotor hirtelen megállt,
nem indult újra, többet nem kalapált.
Így maradtak magukra, róluk többé szó sem esett,
s az idő múlásával a láncosokról mindenki megfeledkezett.

Nos hát, csodák csak a mesében vannak,
mégha aprók is azok,
A bokrok mögül jöttek,
a bíztató zajok
Egy kopott batyus, szakadt ruhás ember
szakállba bújt arca vérveresre cserzve
Apró, élénken csillogó szemmel
a tüskés bokrokat kicselezte
Úgy termett ott

Nem hezitált az állatok láttán
A szütyő szája kinyílt,
azé, ami ott lógott a vállán.
Belenyúlt, s egy-egy olcsó kolbász darabot
a reménykedő tekintetű kutyák elédobott
Az ágaskúthoz lépett,
vizet húzott vödörnyit, s a káváról leemelte
Karcos hanggal nyugtatott
Óvatosan a porba fordult tálakat
egy öblítés után vízzel telemerte.
„Igyatok csak!” – bíztatta a mohókat
Közösen örültek minden lenyelt kortynak 

A házatlan csavargó a kunyhót méregette
Már el is képzelte, hogyan rakja rendbe
Lakna ő ott, míg el nem zavarják
És munkára fogta, vékony, inas karját.
A költözködés nem tartott sokáig
A kicsi ház nem lett holmijával tele,
Csak a rajta lévő ruha, 
s az elnyűtt batyuja volt vele.

Maradt hát, kertet kanyarított
A maradék, szétszórt deszkákból
két masszív kutyaólat ácsolt
Rongyokkal bélelte a hideg ellen
A láncokat a sebes nyakakról levágta
Farkcsóválva köszönte meg
két újdonsült barátja

Ezzel a mesém a végéhez is ért
Lezárom a befejezést így kerek és boldog
A tanulság remélem beszél önmagáért,
hogy ki oldotta meg végül is a dolgot.

Herczeg Zoltán, Mikebuda