Simogató, erős kezeiddel éjjel elűzöd rémálmaim,
De erős lelked nem engedi, hogy éljem a vágyaim.
Milyen kettősség van ebben, oltalom, és eltaszítás,
Lelkem nyugalmát véded, s megtiltod az önlazítást.
Tiltod a gondolatot, hogy mi ketten egyek vagyunk,
Külön, más életet élve, egymáshoz száll a sóhajunk.
Átérezve fájdalmadat, az én könnyeim peregnek le,
Virtuális világunkban nincs közel, és nincs messze.
Konok, elszánt józansággal küzdjük le az álmokat,
Bár közös dalunkat hallva, könnyet rejtő a pillanat.
Más utakon járunk, más életet élünk mi már régen,
De könnyeket csal a szemünkbe csillagunk az égen.
Kemény próba, hogy feledjük, temessük a múltat,
Leradírozott fehér lapunkra fessünk szépet, és újat.
A frissen festett szép kép alól átütnek a régi álmok,
Palettát, festéket cserélve a képet feketére pingálod,
De hiába a sok rétegben, többször felhordott fekete,
Arany színben áttündökli azt múltunk eltitkolt jelene.