Még hogy a betűk nem a valóság részei, csak a virtualitás szolgái! Az érzés, ami leveled olvasása után hatalmába kerített, nagyon is valóságos volt! Ott ugrált bennem az öröm, az asztal tetején táncolva. Kicsit hibázott a dolog, hogy nem volt itthon fahéjas tekila, de azt hozzá képzeltem. (Még soha nem ittam fahéjas tekilát, úgyhogy ez volt a valóság legnehezebb része.)
Amíg olvastalak, végig ott mosolygott bennem a gondolat, hogy na látod, te örök kételkedő! (Mármint én.) A világgal minden rendben van! Amíg akadnak Klárik, akik hagyomásnyos írógépen írt levelet ajándékoznak, amíg van, aki a kanapén szunyókálva élvezi mások kártyajátékát, addig semmi ok aggódni a világ állása miatt.
Remélem, ez már önmagában elég, hogy érezd: nincs hiába leírt szó. Mert néha még az is megesik, hogy többet jelent annak, aki olvassa, mint aki írta...
Ami az én karácsonyi ajándékaimat illeti... nos, nem számolhatok be hasonlóan megható apróságokról. Bár Nagyonokos elkészítette a Kis Rózsaszínhez az illusztrációkat, ami azért vetekszik a te leveleddel, de annyi bizonyos, hogy könnyet csalt a szemembe. Nemcsak azért, mert igazán gondos munka volt mind a 14 kép, hanem hogy vette a fáradtságot, és elolvasta az összes fejezetet. Aztán kaptam egy csomó könyvet is (szám szerint négyet), aminek szintén nagyon örültem, különös tekintettel arra, hogy családunkban nem volt szokás könyvet ajándékozni egymásnak. Ezt most annak tudom be, hogy legalább már ennyire ismernek, és tudják, úgy sóhajtozom egy könyv után, mint más a csillogó ékszer után.
Megkaptam többek között Feldmár András könyvét is: A tudatállapotok szivárványa. Engem kicsit elriasztott a cím, de neked biztosan tetszene!
Na, elég meglepő kijelentések vannak benne, olyan pl, hogy anno, úgy ötmillió évvel ezelőtt, csak akkor maradhattunk életben, ha fontos volt a gyerek élete. És mert kevesen voltunk, így fontos kellett legyen a gyerek élete, ezért hát, akár hét évig is szoptattak egy gyereket. Állítólag még ma is vannak indián törzsek, ahol négy évig minden gyerek szopik.
Na, nem is ez az érdekes, csak ugyebár, jött dr Spock, aztán közölte, hogy kilenc hónapos korban éppen ideje van az elválasztásnak.
Garantálom, nektek is megvolt a Csecsemőgondozás című könyve! Ahogy mindenkinek volt kék nyakkendője, úgy mindenkinek megvolt dr. Spock könyve is. Így utólag, elég vicces, mintha kötelező olvasmány lett volna, pedig akkoris csak a társadalmi ámulat vezette az embert a gondolkodás útvesztőjében.
Szóval, ez a Feldmár fel van háborodva, hogy dr Spock ilyen hülyeséggel butította az embereket, ráadásul a halála előtt be is ismerte, hogy ebben tévedett.
Na, ezt az egészet csak azért írtam le neked, mert én itt le is ragadtam. Hogy is van ez! Egyszer ezt mondják, másszor azt, mi meg mint a birkák elhisszük, hogy ők mindent tudnak, magunktól még a légzés jelentőségét sem lennénk képesek felismerni? Elnéztem a könyvesboltokban a könyvcímeket: Hogyan szabaduljunk meg a depresszió fogságából? Az elengedés titka... Maradjunk együtt... Szerelem, szeretet, szex...
Mindenre van kész recept, neked csak el kell olvasnod, és máris ragyog a lelked a derűtől és kiegyensúlyozottságtól! Aztán pár év múlva kiderül, hogy bocsika, rosszul gondolták az okosok, de addigra néhány élet már romokban hever. De úgy kell neked! Minek olvasol ilyen hülyeségeket! Ahelyett, hogy gondolkodnál! (Mármint én)
Megint az a rettenetes érzésem támadt, hogy a saját gondolat, az valami elképesztő eretnekség az ember számára.
Most mindenki azt fújja, hogy el kell engedni! Lassan már köszönés helyett is ezt mondják mosolyogva egymásnak: "El kell engedni!" Közben azt hangoztatják, hogy szeretni egy életen át kell, lehetőleg azt, akit az óvódában kiszemeltél magadnak.
Időnként úgy érzem, a világ tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal, de mi emberek mégis arra kényszerítjük egymást, hogy folyamatosan válasszunk közülük.
Szeress, de őszintén, míg a halál el nem választ. Fogadd el, hogy véges az élet, véges a szerelem, de kell hogy legyen ott fent egy ország, mert azért az mégsem állapot, hogy az a sok tanulás hiábavaló, amit röpke hatvan-hetven év alatt magunkba szippantunk. És kell, hogy legyen örök szerelem, mert az mégsem lehet, hogy minden szerelem elmúlik, de azért ha nem tiéd a nyerő parti -engedd el!
Komolyan mondom, ez nem embernek való! Az embernek az való, hogy fellázadjon az élet rendje ellen: szeressen és haljon bele, ha nem szerethet többé. Szakadjon meg a szíve, ha felnő a gyereke, és azt mondja: ez itt már nem az én otthonom. És menjen ki a pusztába üvölteni a fájdalomtól, ha meghal valaki, aki közel állt a szívéhez.
Ez való az embernek! Nem az elengedés, és a mindenbe való belenyugvás!
Mert aztán az ember úgyis szépen felkel, letöröli a könnyeit, sóhajt egy nagyot, és lehajtott fejjel neki kezd előlről az egésznek. És kapja be az élet! Megint megpróbálja, hiába tudja, hogy nincs esélye! De a feje egyre magasabban van, és mikor már megint napban fürdeti az arcát, akkor jöhet a következő ökölcsapás.
Na, bocsánat! Már megint elragadtattam magam. Ahelyett, hogy búcsút vennék az évtől, ettől a váratlanul széptől. Én ilyenkor mindig összegyűjtöm az emlékeimet, és rendre ledöbbenek, hogy már megint jobban alakultak a dolgok, mint azt remélni mertem volna.
Úgyhogy én nem is kívánok semmit se magamnak, se másnak, csakhogy legyen minden szilveszterkor mit megköszönni.
Nem szeretem a fényképeket, de az a térdepelős mindig jókedvre derít!
Ne hagyd, hogy sokáig nézegessem hiába a postaládámat!
Ölel szeleburdi barátosnéd:
Ági |
