FÉRFIAK A CSALÁDOMBAN

Kilógtam én mindig mindenhonnan,

Már az iskolában, tornasorban

Azt mondták, hogy álljak ki a szélre,

Nem vagyok oda való, középre.

Elmesélték mások nekem régen,

Elmúlt század kellős közepében,

Élt egy igaz ember, ükapám volt,

Nyakas magyar paraszt, övé száz hold.

De fekete autó jött hozzánk,

Benne ültek négyen, kommunisták.

Azt mondták az államé lesz minden,

Félkarú parasztnak szava nincsen!

Ükapám ővelük nem vitázott,

Annyit mondott csak: „Kurva anyátok!”

Hallgass öreg, szádat szögre akaszd!

Emléke még ma is sebet fakaszt.

Vakablakban ott van még az a szög,

Hol az öregből élete szökött.

Régi istállónkban úgy van minden,

Kutyák marakodtak silány kincsen.

S dédapám, ki az öreg halász,

Bár széles tengert sosem látott,

Aki tenger mellé nem is vágyott,

Csak ült székén, s merengett némán,

Támaszkodott két öreg botjára,

Mint főnemes egy drága karfára.

Tekintetében tűnt korok fénye

Ült, de megkopott már tiszta kékje.

Nagyapáim épphogy megismertem,

Meghaltak, mikor épp élni kezdtem.

Hallottam róluk is szép meséket,

Megtudtam hogyan haltak, s éltek.

Egyikük megszerette nagyanyám,

Habár tiltott gyümölcs volt ő a fán.

De nem volt nyugta mennie kellett,

Hátramaradt asszony, s két gyermek.

Egyszer a Magyar Himnuszt elmondta,

Tér közepén büszkén elharsogta.

Hitte, ettől épül majd hazája,

Kistarcsán később veséje bánta.

Számos asszony és még több alkohol,

Temetőben felette csend honol.

Lehet, hogy nem volt mindig a legjobb,

De ő is kergetett egy szép álmot.

Volt egy másik nagyapám, emlékszem.

Meghalt ő is fiatalon, régen.

Szeretője várta, rohant hozzá,

Így rohant teherautó alá.

Gyerekként ott apám sírni láttam,

Féltem, csak álltam halálra váltan.

Láttam nagyapám autóját is,

Száradt vér s agyvelő a kárpit.

Apám naphosszat az erdőt járta,

Felesége haza hiába várta.

Elment ő is, más asszonyt keresett,

Húsz év együttlétet semmibe vett.

Mindig csak a maga útját járta,

Boldoggá tette vajon magánya?

Nem kérdeztem, s ő nem mesélte,

Hozzám nem volt kemény soha szíve.

Felnőttem, s nem lettem jobb én se,

Arra járok, hol a kóbor szél se.

Bárhová csavargok, hazamegyek,

De otthonra én sehol nem lelek.

Kilógok még most is mindenhonnan,

Keresve önmagam, vándoroltam.

Kóborlok, utam egyedül járva,

Ki lesz, ki bűneim megbocsátja?