Egy ugrálóban, ugri-bugriban, vagy tudom is én, minek nevezzem, az a lényeg, hogy gyerekeknek készült, egyedül ugrált egy hatéves forma kislány. Hogy hol, az nem fontos, én mégis elárulom. Egy belfasti parkban láthatjuk a szép göndör hajú kisasszony fáradhatatlan ugrálását. Fürtjei le-fel szállnak és ugye mondanom sem kell, hogy derűsen süt a nap. Majd játszásiból egy emberöltőnyi idő múlva, a kislány letelepedett az ugráló melletti homokozóba. Nem azért, mert megunta az ugrálást, ilyenről szó sincs, hanem csak csábította a homokozóban játszó többi gyerek társasága. Tehát a mi göndör szépségünk már egy homokozóban játszik a többi cseh gyerekkel. Cseh gyerekkel? Igen, játszásiból történetünk színhelye átkerült Prága egyik csúnyácska lakótelepére. Ez a kerület nem is hasonlítható össze a belváros szépségeivel, de itt legalább nyugalom van. Turistáknak nyoma sincs. S ekkor mi történik az egészséges, pirospozsgás leánykával? Felpattan, és addig fut, míg lepereg lábacskáiról az összes homokszem és a kis szemcsékkel együtt messze száll a prágai tavasz is. Főhősünk már egy nagyobb dombocska lábánál áll és elcsodálkozik a nagy gyermekseregen, akik fentről lefelé sikítva siklanak le szánkóikkal. Egy jószívű gyereknek köszönhetően, hipp-hopp már ő is lefelé száguld, és már félhetünk is, hisz a lejtő végében autóút halad keresztül. Korlátok vannak, de annak láncai alatt kicsúszhat kincsünk. Akkor ott termek én, a miskolci polgár, és elkapom, nehogy baja legyen. S ha már ilyen szerencsésen találkoztam lányommal, kézen fogva elmegyünk a legközelebbi fagyizóba. Ott megígértetem vele, hogy bármi is történjen, soha ne felejtse el azt a lányt, az ugrálóban, és ha csak gondolatban is, de gyakran térjen vissza ugrálni.

         Salzburg csodálatos tornyain festői hátterű hegyeivel a háttérben, hangulatos kis helyiségekre bukkanhatunk. Egy fáradt vándor betérhet ide lányával egy finom fagylaltkehelyre. Aztán tovább sétálunk így, kézen fogva Hága kagylókkal borított homokos partján. Meresztgetjük a szemünket, de nem látjuk Angliát. Majd letelepedünk a parton és hamar el is nyom minket az álom. Egyszer csak felpattanunk, mert a víz már a lábunkat nyaldossa. Görögországban szokatlan időpontban van a dagály. Ezek a gyerekek milyen szeszélyesek, már egy hajó korlátjának dőlve várjuk, hogy a sötétben feltűnjön az a nagy világítótoronyként is funkcionáló templom fénye, mely egy kis sziget szikláitól óvja meg hajóinkat. S a szigetet elhagyva már látjuk Helsinkit. Sajnos szürke házai nem vonzották túlságosan lányomat, így keresnünk kellett egy tavat, mely a Genfi-tó névre hallgat és ott sétáltunk, nézve a kicsi madarakat. Fogtuk egymás kezét, és nem tudtam, mi legyen. Maradjon mindig ilyen pici lányka, az én kis virágom, akiben annyit gyönyörködöm, vagy kezdjen el nőni, de akkor tudjuk, hogy sok szenvedés vár rá. Nem lehetek önző, csodálatos élményektől fosztanám meg szegénykét. Így hát, elkezd nőni. Nem az a legszomorúbb, hogy elengedi a kezem, hanem az, hogy tudom az útja végén, megöregedik és elveszítem őt. Utoljára elismételtetem vele, hogy emlékezzen arra a máltai ugrálóra. Nagy mosolygós szemeivel rám néz, és vissza-visszatekintve nevetve elszalad.

         Tudja, hogy mindig megtalál. Én szomorúan leülök a Lochnesi tavam mellé és nézem sima vízét. Ebből a tóból félelmeim nagy szörnyként bújnak elő a nyugodt skót tájat és a szkeptikusokat megzavarva. Telnek az évek, és a kisasszony egy fiú érintésére vágyik. Testi örömök várnak rá, és én sajnálom a másodikat, azt a vilniusi fiút, aki egyben végérvényes társa lesz lányom életének. Ő az, akinek nem adatott meg, hogy idejében rátaláljon erre a szép göndör hajú, csinos 20 éves lányra. Évek telnek el, és begyógyulnak a sebek. Együtt örülhetnek az új jövevénynek, aki talán előrébb viszi a világot. Ne tartsanak szívtelen nagyapának, de az én gondolataim, csak a kis La Margelle-ben lévő kis kórházacska körül forognak. Ez a kis burgundiai falu ideális hely, hogy az én kis virágszálam kipihenje magát. Ha elalszik, újra a Gyilkos-tó melletti ugrálóban ugrál. Ugrálj kincsem. Én elnézegetem a tóból kiálló rönköket. S felébredsz, és elmosolyodsz, anya lettél. Most váltál igazán asszonnyá. Mennyi élmény vár még rád, de ezekkel Te ne törődj. Csak pihend ki ezt a fontos pillanatot életedben.

         Erősen ölelt csöppséged is egyszer önálló személy lesz és egyre kevesebb törődést igényel. Engedd csak el nyugodtan Rómába a barátaival, nagy ő, tud már magára vigyázni. Legalább jobban odafigyelhetsz a negyedik, legkisebb gyermekedre. Nem akarok magammal példálózni, de én sosem tévesztettelek szem elől. Jó, igazad van, nekem csak Te voltál, de nekem is volt saját életem, gondokkal, örömökkel, mégis nem telt el úgy határkő életedben, amikor ne lettem volna melletted. Márpedig most Te elfelejtetted, hogy megígérted a legkisebb hét éves fiadnak, hogy kiviszed egy liverpooli meccsre. Elfelejtetted, de ő nem szólt, talán büszkeségből. És most azt hiszi, nem szereted. Nagy törés lett a fiadban, főleg úgy hogy fölényesen nyertek a vörösök. De tudom, jóvá fogod tenni. S ne hanyagold el férjedet sem. Tudod mennyire kedvelem, már csak a megismerkedésetek utáni pillanat miatt is. Második. Vajon gondol néha még rá? Nem tudhatod, hogy egy férfinak mit jelent. Viszont jobban szeret annál, hogy ezt meg nem bocsátotta volna rég neked. Szeresd őt! Nem vitte sokra az életben, pozsonyi munkája nem egy leányálom, de elérte azt, amit szerencsére, kész mindig ajándékként felfogni. Egész életében, melletted lehet. Jó látni titeket. Örömödben, tudod, el ne felejtsd a piros ruhácskádat, amit csak úgy repített a krakkói szél ugrálásod során.    

        Jaj, de az évek elröpülnek. Sorba repülnek ki a gyerekek és mindnek szebbnél szebb lakhelye lesz. Beregszász, Koppenhága, Riga, na és persze az én szép kis Hansa városom, Tallin. Örülsz majd az unokáknak, szerencsére jobban, mint ahogy én örültem. Egyszer se feledd, elvittem szépeidet egy norvég hajókirándulásra. Akkor is téged kerestelek arcukban. Láttam gyermeki vonásaikban azt a pillanatot, amikor elengedtem a kezedet. Nézd azóta mennyire megbántam, hogy elengedtelek. Az ír dombok magányában hányszor láttalak lelki szemeim előtt. Sajnálom, hogy meg kellett élned egyik fiad halálát. Szenvedésedet látva, tudtam, hogy mi fog rám várni halálodkor. De erre most ne is gondolj. Fehéroroszország kis falucskájára gondolj, ahol a falunap alkalmából a gyerekeknek nagy ugrálót állítottak fel.

        Teljesen megöregedtél. Együtt álltunk szeretett férjed sírjánál, Malmö egyik csendes temetőjében. Tudom, most arra gondolsz, nincs értelme tovább az életednek, de gondolj rám. Mi lesz velem, ha elmész? Nem volt mit tenni. Rengeteg szeretted jelenlétében, ebben a csúnya flamand faluban végképp lehunytad szemed. Még egy kicsit utazgattam, megnéztem Barcelona soha el nem készülő templomát, a horvát tengerpartokat, és végül Szabadkán kötöttem ki. Rájöttem, hogy a sok utazással, nem menekülhetek a gyötrő tudattól, hogy már nem ugrálsz gondtalanul abban az ugrálóban. Miért? Miért hagytad abba? Olyan szép voltál. Most pedig csak egy név vagy csupán egy kőre vésve, amit a miskolci sírköves vésett márvány oszlopodra. Kedvem lenne ráfeküdni erre a szép sírra. Istenem, hisz ez egy gyermeksír! És a lányom neve van rávésve! Csak akkor sikerült először, patakzó könnyekkel, elsiratnom az én egyetlen szépemet, az én halva született lányomat…

                                                                                           Ebersberg 2006. 07. 11