A tenger felől fújt az esti szél, a nap lenyugodni készült a horizonton. A szellő bele-belekapott a dús barna hajba, a lány ugyanolyan kapkodó mozdulatokkal söpörte félre szeme elől. Bár amúgy sem sokat látott könnyeitől. Botladozva sietett a sziklaszirthez, és lenézett. Szédülni kezdett, világ életében tériszonya volt. Mi a fenét keres most itt? Hogy mit? Becsapták, elhagyták, mint már annyiszor. Elég ebből, elég már! Kipislogta szeméből a könnyeket, lent a vízből kiemelkedő sziklákra nézett. Milyen békés ott beljebb a hullámzó tenger, és milyen durván hánykolódik itt, neki a parti szikláknak! A halálfélelem hatalmas gombóccá nőtte ki magát a torkában. Most már nincs visszakozás. Hisz a búcsúlevelet is megírta, majd otthon megtalálják. Olyan sokszor volt már gyáva, ha akkor nem az, talán minden másként alakul. Csak az a pár másodperc, amíg zuhan, azt kell túlélni… Túlélni?…- nevetett fel keserűn. Hiszen nekicsapódik a szikláknak ott lenn, elszáll belőle az élet - remélte, hamar megy, nem szenved sokáig. És utána nincs több fájdalom, se több hazugság. Jaj, pedig úgy szeretett élni. Nézni a naplementét, látni, ahol pirkad, kirándulni, táncolni - boldognak lenni. Mindez oly kis részét tette volna ki az életének? Maga se tudta. Szerette a tengert. Szívesen úszott, néha órákig áztatta magát. Most ott is végzi be. Ahol már nem bántják. Igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy azzal, hogy öngyilkos lesz, a pokol tüzére kerül. Nem, nem sokkal inkább a vízbe, tenger mélyére, az majd befogadja. - Ó, Neptunus, fogadj magadhoz engem! – suttogta, felidézve a tengeri mítoszokat – és a szirt szélére lépett.
- Hé hölgyem! Mit csinál ott? Az érces férfihangra ijedten megugrott, szerencséjére- hátrafelé. -Semmit, semmit – hebegte. – Csak… nézem a tengert. -Nem áll egy kicsit túl közel a szirt széléhez? – kérdezte a fekete, hosszú hajú férfi. Nézte a lány kisírt szemét, majd határozottan közelebb lépett és kézen fogta. - Jöjjön, nekem mondja el, mi a baj, ne a hullámoknak – húzta el a sziklaperemtől. A lány fuldokolva sírta el neki minden bánatát, csalódását, halálvágyát. A férfi csak a fejét csóválta és hagyta, hogy a lány a vállán kisírja magát. - Most jobb? – kérdezte tőle gyöngéden, egy újabb zsebkendőt nyújtva neki. Az bólogatva trombitált. - Nézze, én a közelben lakom. Ha szüksége van valakire, akivel beszélhet, akkor itt vagyok. Meghallgatom. A lány nagyon hálás volt neki. A férfi ott volt este a szikláknál minden nap, mintha őt figyelte volna, nehogy megint a sziklaszirt széle felé vegye az irányt. Ő mesélt neki, a férfi csak ült, hollófekete haját fújta a szél és nézett messze, a horizont felé. - Világ életemben féltem. Féltem a csalódásoktól, attól, hogy bántani fognak. Alapvetően gyáva ember vagyok. Még az öngyilkosságot sem mertem megtenni. Amaz megrázta a fejét. - Rosszul gondolkodik. Az igazi gyávaság az lett volna, ha leugrik. Megfutamodik. Azt mondta, félt a csalódásoktól? Mégis mindig belevágott újra és újra. Kockáztatva azt, hogy megsérülhet. Ezt nevezi gyávaságnak? A lány úgy kapaszkodott ezekbe a beszélgetésekbe, mint egy fuldokló. Nappal kétségek közt hányódott, a fájdalom mardosta, az a fájdalom, ami leugrani vitte a sziklához. Aztán estefelé találkoztak, és ő egyre kevesebbszer sírt, amikor mesélt. Egyszer környékezte még meg a halálvágy, amikor megjelent a volt barát, elvinni egy még ott felejtett holmit. Az a lesajnáló tekintet…Mintha gyomron rúgták volna. Újra kilátástalannak látta a jövőt, a remény egén koromfekete, viharos felhő ült. Szerencsére a lelki társa megint kinn ült. Miután meghallgatta, megfogta a kezét. - Jöjjön - segítette fel –nézzen végig a tájon. - Látja az utakat? Messze, nagyon messze visznek, egészen a horizont széléig. De ott nem érnek véget. Ahogyan a tenger sem. Pedig innen nem úgy látjuk, annál jóval tovább vezetnek. Ha itt egy helyben maradunk, nem fogjuk megtudni, merre és milyen tájakon. Ahhoz el kell indulni és bejárni őket.
Hússzor nézték meg együtt a naplementét. A lány vonzódni kezdett a férfihoz, aki olyan türelmesen hallgatta. A gyógyulás jele volt. Búcsúlevele fölött merengett még egy darabig a konyhában, majd összetépte. Kiérve a sziklákhoz aznap a férfi kezdte mondanivalóját, de le sem ült mellé. - Búcsúzom –nyújtotta a kezét. Végeztem az itteni munkáimmal, mennem kell tovább. A lány kétségbeesetten nézett rá, a férfi megszorította a kezét. - Nem én vagyok az, aki neked kell. Most már túljutsz rajta. Sokkal több erő van benned, mint gondolnád. Higgy magadban, tudd azt, mennyire értékes vagy. És ne feledd, soha ne feledd: az utak nem érnek véget a horizonton. A lány ráemelte tekintetét. - Köszönöm - majd egy csókolt lehelt a férfi ajkára. Hátat fordított, lesétált a sziklákról, visszafordulva még intett egyet, és elindult haza. A férfi nézett utána egy ideig, majd lassan a szirthez széléhez sétált. Oda, ahol nem voltak alul sziklák, csak a sötétkék mélység. Lábával a szélre állt, a naplementét még megvárta, és amint az óarany színű korong a víztükör alá merült, nagy levegőt vett és - ugrott. A zuhanás közben fekete haja hirtelen megőszült, hófehér szakálla nőtt. Teste a vízbe csapódott és merülni kezdett. Színes halraj rebbent szét ijedten. A nagy zátony mellé érve keze kinyúlt, felvette letámasztott háromágú aranyszigonyát, majd uszonnyá változott lábai segítségével eltűnt a tenger mélyén. |