Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, sőt még azon is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr… sőt még azon is túl… volt egyszer egy egészen picinyke falucska… (de milyen balgaságokat írogatok én, hisz ez a település megtalálható kicsiny hazánk eléggé részletes térképein, így nem kell átrepülnünk a mesék világába). Néhány száz fős lakossága az 1960-as években, amikor a televízió és a többi modernkori távkommunikációs eszköz még nem kerekedett felül a fizikai valóságon, az emberek elég ´furcsán´ múlatták az idejüket.(Akkor még volt nekik.)
Gyakran meglátogatták ismerőseiket. Beszélgettek, odafigyeltek egymásra… de még hihetetlenebb, hogy… segítették is egymást mindenben.
Valahogy eme szokatlan, és manapság már-már alábecsülendő tevékenységekkel foglalatoskodtak… de ezt még tudták fokozni. Vasárnaponként ünneplőbe öltöztek kívül-belül, és elsétáltak az Isten házába hogy meghallgathassák az atya különleges prédikációit.
Minden alkalommal felfrissülve, vidáman tértek haza, mert az atya, atya létére, vagy pontosan ez okból kifolyólag rendkívüli ember volt. A munkáját nem tekintette munkának. Igazi mesebeli atya volt, aki a hivatásának szentelte az életét. Mindenkihez volt néhány kedves szava, mindenki aki a segítségért kérte bizton számíthatott az atya lehetetlent nem ismerő tenniakarására, és csodák csodája a problémák előbb utóbb megoldódni látszottak, persze csak akkor ha nem szükségeltetett a megoldásukhoz valamiféle csoda, bár ilyen is előfordult néhanapján, de ez akkor, abban az időben pusztán véletlennek számított, akár csak manapság… No szóval az atya… tetszik nem tetszik, de az atya is emberből volt, mert az atya Ember volt. Igazi. És mint tudjuk ember hiba nélkül nem létezik… szerencsére.
Ez az aprócska hiba csak néha mutatta meg magát. Tulajdonképpen nem is volt igazi hiba, csak annak látszott. Mármint az, hogy elég gyakran betért arra a helyre, ahol azon férfiak múlatták az idejüket, akiket máshol, máskor nem értek utol az atya igéi. Így az atya elég gyakran járt az igét hirdetni… Na hova is? Nem máshova, csak a település aprócska kocsmájába.
Egy ragyogó vasárnap délelőtt a hívek szép számban összegyűltek a régi fatornyos kis templomban, és izgalommal vegyes kíváncsisággal várakoztak vajon az atya milyen életbölcsességeket fog ma megosztani velük… Vártak… vártak… várakoztak, de az atya biz´ nem jött. Mivel ilyen még nem fordult elő, így izgatottan pusmogni kezdtek. A harangozó, aki sejtette merre találja a probléma forrását, gyorsan cselekvésre szánta el magát és átrohant a kocsmába. A kedves atyát épp egy kártyaparti kellős közepén találta, teljesen belefeledkezve a beszélgetés és játék örömébe. Amint meglátta a kétségbeesett harangozót a szemét az ég felé emelte, egy nagyot csapott a homlokára mint aki most ébredt, majd se szó se beszéd felugrott az asztaltól és átrohant a templomba.
Amint megérkezett nyugalmat erőltetett magára. A sietségtől elfúló hangját normális mederbe terelte egy kis erőlködéssel. Nagyon lassan lélegzett, a várakozók elé lépett és méltóságteljesen zengő hangján emígyen szólott:
- Kedves híveim. A mai misét elbasztam, de igérem holnap tartok nektek egy olyan fasza litániát…
Azzal sarkon fordult, otthagyva kedves bárányait és visszasietett befejezni amit elkezdett. Mert a legnagyobb erénye mégis csak az volt, hogy soha semmit nem hagyott befejezetlenül. Ezért szerették Őt mindannyian. Azok is akik mosolyogva ballagtak haza a másnapi litánia reményében.
Lám ma is tanultak valamit…