Epizód (2001 február 14-16)

 Csak pár perc hiányzott a naplementéhez.
A színek koraesti kavalkádjában némán ült a tengerparton.
Hátát egy fejfányi, hófehér sziklának vetette, térdeit felhúzta, és hagyta, hogy egy-egy virgonc hullám megcsiklandozza a lábát.
Alig fújt a szél, meg sem borzolta a homokot. Szeme üresen nézte az únhatatlanul és giccsesen szép láthatárt.
A Blade Runner Blues visszhangzott benne. Villanásnyi képek törtek föl. Egy szelid vízfodorban mozdulatokat látott, a lassan úszó, egyre feketülő felhőkben egy arcot sejtett.
Szemlélte csak őket, mint egy film elringató kockáit. Nem érzett semmit határozottan. Csalódott volt, de ez éppoly mellékesnek tűnt most számára, mint azok a kusza vonalak, melyeket öntudatlanul rajzolgatott.
A férfi már régóta ült ott. Gondolatai elkalandoztak.

Látta magát, amint ül a szobájában, nézi a bordó telefont, amely nem szólal meg. Ellenség? Kajánul hever, esze ágában sincs a a faliórára pillantani percenként, nem úgy, mint ő.
Ha tehetné, biztosan vonogatná a vállát: én megteszem, ami rajtam múlik, barátom, ha hívnak, hűségesen jelzem Neked, de többre nem vagyok képes. Vagy tán csak nem azt várod, hogy velem beszélhess? De mit is mondhatnánk mi egymásnak? Amit én hallok, azt te is, unalmas lenne ismételgetni...Most arra gondolsz, hogy én jobban emlékszem a szavakra, és segíthetnék neked felidézni, amit te elfelejtgetsz. No hiszen, erre ne számíts! Nézz csak rám! Egyszerű kis készülék vagyok. 3 számot még csak képes vagyok megjegyezni, de ez minden.
Milyen butaság az egész.

Egy sirály rikoltott nem messze, de ő a belső hangokra figyelt. A sirály újra felkiáltott. A Nap már csak a felhők vörösbe fordult csíkjaival jelezte útját, korongja alábukott a végtelen vízbe. Az ember lassan beleolvadt az esti képbe, mintha mindíg is odatartozott volna. Egy volt már a sziklával.
A sirály kecsesen elrugaszkodott, néhány gyors szárnycsapással fölemelkedett pár méternyire, majd lusta köröket kezdett leírni az ember körül. A férfi ábrándozva nézte. Kicsit irígyelte.
-Látod barátom, neked legalább van perspektívád...Ha akarod, felülről szemlélheted a dolgokat. -gondolta irónikusan.
-Jól van, ne vedd a szívedre, csak játék volt.- felelt a képzeletbeli válaszra.

Erdei ösvényen sétált. Távoli neszek jelezték, hogy az állatok észrevették, és kitérnek útjából. Ha határozott céllal indult volna el, mostanra eltéved, de ő csak kószált. A fák kérgét nézte, lombokon átszűrődő fénysugarakat, a tarka avar rezdüléseit, ahogy rajta taposott.
Egy fénykép által megőrzött arc hozta el most ide, melyre rá sem ismerne; súlyos lepelként ráhullott évtizedek elfedik már a kezébe símuló kicsiny, erős kéz melegét, a hangot, mellyel szégyenlősen kimondja a varázsszót...
Az eljegyzési vacsora. 25 szál vörös rózsa a pezsgősvödörben, a jóbarátok kicsit megilletődött tréfái a Pilvaxban, az Ő mosolya. A megértő zongorista abbahagyta a nóták erőltetését, és jótékonyan elvonult sörözni... Hangulatos kis lámpák rajzoltak apró fényköröket a tányérokra, csillantak meg a féligtelt poharakon. Ők nézték egymást. A szemekben boldogság... Ha tudta volna akkor, 19 évesen, hogy milyen ritkák lesznek az ilyen pillanatok...
Ahogy kiért a sűrűből, egy várrom tövében találta magát.
-A cseszneki vár.- gondolta.
Régen ez volt a szokása. Ha végképp nem bírt a lelkében dúló viharral, ha únta a házak nyomasztó egymásutánját, nap mint nap ismétlődő zajait, az embertömeg monoton szürkeségét, elmenekült Gézaházára, vagy akár Tátralomnicra. Ott nem zavarta a magány, szinte érezte, ahogy a salak kipereg szíve kútjából. Naphosszat kóborolt céltalanul, estig enni sem vágyott, csak hagyta, hogy megtisztuljon.

A külvilág kezdett a sötétséggel belopózni. Előbb egy immár láthatatlan hullám pajkos loccsanása, majd a feltámadó szél hűvös érintése. Mögötte zizegtek a pálmák levelei. A zene egyre csak szólt benne.
A sirály sietve szállt éjjeli rejteke felé, utolsó rikoltása búcsúzásnak hangzott.
-Ég veled, barátom.-mormolta a férfi. A szikla finoman símult hátához, őrizte még a test melegét. Az idő meg sem próbált lépést tartani vele. Régmúlt és a tegnap kusza emlékei közt bolyongott. Felnézett, hogy megkeresse a Hajnalcsillagot.
Ott volt a helyén.

Jókedvvel ült le a kocsmában.
Tele várakozással, homályos, de kellemes reményekkel vette szemügyre a falakon a régi képeket, észrevétlenül váltak háttérzajjá a kezdetben megfigyelt hangok, olvadtak el az egyenként szemügyrevett, idegen arcok más asztaloknál. Még a zene sem próbálta túlharsogni őket.
A társaság olyan volt, mint mindíg. Kedvesen, vidáman csevegtek, a témák maguktól kerültek elő, a szavak peregtek, a mosolyok őszintén villantak, akár a vakuk. Egy pillanatra eszébe jutott, milyen gyakran érezte régebben, hogy nem odavaló, maszkká merevedett kifejezéssel tűrte a percek koppanását, nézte a karikatúrává torzult arcokat, melyek mind azt sugallták: ma jól fogom érezni magam, ha belegebedek is... Velük nem ilyen volt. Egyszerűen beszélgettek, anélkül, hogy a világot meg akarták volna váltani. Amöbaként változtak a csoportok. De ő többet akart. Várt egy mosolyra, egy felszabadító nevetésre, egy érintésre, ami a lelkében viharzó vágyakra felel, de csak az érzelmi idegenség érdes falát érintette.
A füst hömpölyegve elborította a helységet, és ő tudta már, nem hoz ez az este sem mást. A társtalanság keserűsége nyilallott belé, de még nem tudta a reményét a papirkosárba dobni. Tompán sajgott, bár a társaság ebből túl sokat nem vett észre. Arra gondolt, mások is vannak ott, akik leplezik fájdalmukat.

Koromfekete volt már az ég. Az óriási vásznon egyre-másra gyulladtak az apró fénypontok. A csillagképek lassan felöltötték szokott alakjukat Akár egy kaleidoszkópban, úgy bukkantak fel a megélt szerelmek csúcspontjai, és a végtelen hosszú aláhullás, mire képes volt szemét újra tágranyitni. Milyen közel van a legutolsó.
Érezte, ahogy nyílik a szakadék, de képtelen volt átugrani. Túl súlyosak voltak a koloncok... Hiába kereste ő azt, ami összeköt, ha a másik csak azt látja, ami szétválaszt. Nem akart gondolni Rá. Nem akart beletörődni. Tehetlensége néma kiáltásban tört ki.
-Miért nem tudok hangosan ordítani?- kérdezte félhangosan.
-Kiállni a világ elé, és üvölteni?
-Mert csak hülyének néznének- adta meg a választ, mint már annyiszor. De hiszen, még nem is ért véget! Miért adod fel?
-Ne áltasd magad.- legyintett.
-Csak halogatod a beismerést.

A férfi észrevette, hogy elzsibbadt a lába, kinyújtotta hát, és ezzel meg is tört a varázs. Elillantak a múlt képei, helyettük a komor, hideg sötétség érintette meg. A hullámok lassan egyre feljebb kúsztak.

A dagály elkezdődött.