I.

Csattogó vonatok ködében,

A homályból bukkan fel hirtelen

A megfagyott időbe dermedten,

A felém rohanó végtelen.

A házak, a tornyok és a fák,

Mint a pillanat, tűnnek el tova,

Kapaszkodik szemem a távoli

Mozdulatlanságba, az ostoba.

Magasan, fenn úszom a ködben,

Csendesen, kitárva karjaim,

Cseppekbe rakódva arcomon

Hangtalan suhannak álmaim.

Eltünt a táj, a köd felszállt,

Némán tárul a végtelen,

Nincs hang, nincs tér, nincs idő,

Csak a belém ívódott félelem.

II.

Zuhanok. Szemem lehunyva, riadtan

A semmibe kapdos két kezem,

Agyamba lóduló bizsergéssel

Testemben, a sárba érkezem.

Húsomba vág a rémület,

Üres tüdőmbem zihál a vég,

Kínok közt, bénán mozdulok,

S néma szájjal üvöltöm: Elég!

Majd csend. Nyirkos bőrömön

Hidegen fénylenek a csillagok,

Árnyékom lassú táncot jár,

Míg puhán, tétován mozdulok.

Magához emel, körbevesz,

Fehérbe fonja lelkemet, ragyog,

Hangtalan, némán álmodom,

Reszketek és boldog vagyok!