Nő kiitta a pohár alján maradt utolsó kortyot. Hajnali három volt, a bár kiürült. Csak az a kékes háttérfény hunyorogott már ilyenkor, és senki nem maradt ott csak Fred, a főpincér meg ő.
- Nem mész haza Eva? Biztosan várnak.
- De megyek már. Csak egy kicsit… nosztalgiáztam.
Körülnézett. Olyan volt már ez a bár, mint az otthona. Hiszen az is volt. Hány évesen is lépett be ide? Tizenhét?
Igen, azon a nyáron töltötte be a tizenhetet. Szerencsét próbálni indult ide a nagyvárosba, azt mondták, ilyen hanggal, mint az övé két héten belül a Broadway csillaga lesz. Talán csak egy távoli kisváros lakóinak elfogult rajongása volt ez, de ő el akarta hinni, és elindult valóra váltani.
Anyja próbálta visszatartani, ő kevésbé volt bizakodó mint a városka többi lakója, de Eva fiatalos kegyetlenségében azt mondta neki: csak irigy és nem akarja, hogy a lánya sikeres legyen. Amikor az öreg terepjárón elindultak a vasútállomáshoz, az anyja a tornácnak támaszkodott és könnyes szemmel gondolt arra, itt volt az ideje, hogy elengedje Evát, úgysem tudta volna megakadályozni.
A lánya mindig azt csinálta, amit akart. Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kalandokba vágott bele, de sosem követett el olyat, ami miatt komolyan felelősségre lehetett volna vonni.
Akárhányszor az anyja meg akarta akadályozni, hogy valamit megtegyen, Eva sértetten kérdezte, hogy hányszor volt már oka nem bízni benne? És mivel nem volt ilyen, anyjának nem is volt mire hivatkoznia. Valahogy mégis úgy érezte, minden igyekezete ellenére a lánya egyedül nőtt fel, észrevétlen elsuhantak mellette azok az évek, amikor Eva nővé lett és ő egy idegennel lakik együtt.
Eva amint megérkezett a lehetőségek városába, megkérte a taxist, vigye őt egy diákszállóba. Azt még talán ki tudja fizetni. A szálló kinn volt a város külső negyedében, az utca közepén, a sarkon pedig a Kék Füst nevű bár állt. Miután a lány meghallotta a havi lakbér árát, nyelt egyet, kifizetett egy fél hónapot előlegként és azonnal munka után nézett. Sorra járta a környék éttermeit és kisebb boltjait – de mivel még nem volt tizennyolc, sehol sem fogadták szívesen. Végül egész nap sikertelen séta után kötött ki a Kék Füst bárban.
Elkeseredve ült le a pulthoz, kért egy kólát.
- Mi járatban kislány? – kérdezte tőle a pultos.
- Munkát keresek.
- És hány éves vagy? – nézte gyanakodva a férfi.
- Tizennyolc- füllentette Eva, tanulva a korábbiakból.
- És milyen munkát szeretnél?
- Bármilyet, csak ki tudjam fizetni a lakbért a szállón.
- Hát… végül is nem ártana itt még egy pincérnő…
Eva tehát pincérnőként kezdte. A másik lány - Sandra - már régóta dolgozhatott itt, névről ismerte a vendégeket, hogy ki mit fog kérni, ki hány cukorral issza a kávét, kivel kell vigyázni.
- Jobb, ha ezeket te is megtanulod. A saját érdekedben.
Eva gyorsan tanult. És közben vágyódva nézett a pulttól nem messze álló zongorára, ahová minden péntek és szombat este leült George, a zongorista és kellemes baritonján énekelte Eva kislánykorának kedvenc dalait. A lány néha magában vele dúdolta a dalokat, miközben meg kellett állapítsa, hiába van valakinek szép hangja, a tehetség még sajnos nem elég.
Ezt a keserű tapasztalatok mutatták neki, mert a nagyobb kiadóknál és zenés színházaknál a legtöbbször zárt ajtókba ütközött, ahol mégis szóba álltak vele, ott a férfiú kedves mosollyal közölte, hogy igazán megmelengethetné az ágyát, akkor talán meglátják... Eva onnan köszönés nélkül távozott.
Volt, ahol ajánlást kértek tőle, de meghallgatni sehol nem hallgatták. Így aztán maradtak a dúdolgatások, vagy csak egyszerűen letelepedett a zongorához legközelebbi asztalhoz – ha már nem volt vendég – és fújta a füstöt. Sandra szoktatta rá a cigarettára. Eva először félt, hogy árt a hangjának, de aztán cinikusan jegyezte meg magának, hogy minek vigyázzon olyasvalamire, amire a kutya sem kíváncsi. De az, hogy nem énekelhetett, egy egészen más művészi hajlamát hozta elő: elkezdett dalokat írni. Kucorgott a diákszálló ágyán, ölében papírokkal és írt. Néha a bárban is rátört, ezért vett magának egy apró noteszt és abba firkált.
Egészen addig ment ez, míg egy péntek délelőtt George le nem ült mellé.
- Te szeretsz énekelni, ugye? Látom, hogy milyen szemeket meresztesz a zongorára, hogy figyelsz, amikor elkezdődik a műsor, meg hogy folyton dúdolsz. Miért nem próbálod meg?
Eva ekkor bevallotta George-nak, hogy tulajdonképpen azért jött ide a fővárosba. Hogy énekesnő legyen. A férfi bólintott, ő már végigjárta ugyanezt. Volt híres, nagyon is, aztán jöttek a zuhanórepülések, alkohol, drog. De most már vége.
- Nem könnyű pálya, biztos, hogy ezt akarod?
Eva bólintott és nagyon örült, hogy egy rokonlélekre talált.
- Tudod mit? Ma este duettet énekelsz velem. Megmutatjuk a hangodat.
- Szó sem lehet róla – tiltakozott Eva. – én pincérnőként vagyok itt, még normális ruhám sincs…
De George-t nem volt könnyű lerázni, kifaggatta a lányt, milyen dalokat ismer, melyek a kedvencei. A műsor kezdetével egyre több vendég jelent meg, mint ahogyan az lenni szokott, sokan szerették hallani az egykor híres énekest. George az ötödik dal után szót kért és még egy mikrofonállványt állított a zongora mellé.
- A következő dalomhoz pedig kérnék egy kis segítséget. Kérem a mikrofonhoz azt a lányt, aki nagyon szeret énekelni. Aki szeretné próbára tenni a hangját és aki tudni szeretné, vajon kíváncsiak lesznek –e rá a továbbiakban is önök, tisztelt közönség. Eva, kérlek segíts nekem a duettben!
Eva, aki épp egy asztaltól vitte vissza a poharakat, megdermedt. Már késő volt tiltakozni, George bekonferálta. A beavatott Sandra elvette tőle a tálcát, levette róla a kötényt és a mikrofon felé tolta. A lány olyan ideges volt, mint még soha. Szembefordult a közönséggel. Legalább ötven ember bámulta, és neki most át kell adni a csodát. A csodát, amit a zene jelent. Sose felejtette el, amikor halotta énekelni Sinatra-t. És érezte ahogyan hangjával felemeli, fel, fel a felhők közé. Akkor úgy gondolta, csak azoknak szabadna énekelni, akik ezt a varázst meg tudják teremteni. Ő sem akarta alább adni. Varázsolni akart. Háta mögött megszólalt a zongora, és George gyakorlott mély hangján belekezdett az Endless Love című duettbe.
A főnök a bárpultra könyökölve nézte összehúzott szemöldökkel az új pincérlányt. És amikor Eva hangja felröppent, és szárnyalt, szárnyalt – túl a bár falain, egy percre megállt az idő.
George elmosolyodott a zongora mögött. Sandra leejtette az egyik poharat, de senki nem figyelt oda. És amikor a két hang – férfié és nőé egybeolvadt, még az örökké kapatos öreg katona is letette az üveget és a zongora felé fordult. Amint a zene elhalt, az a két másodperc csend volt Eva számára a legkegyetlenebb. A várakozás, a bizonytalanság nagyon hosszúnak tűnő ideje. Aztán kirobbant a taps. A hangorkánra és éljenzésre nemsokára újabb vendégek néztek be a bárba, a főnök pedig nem engedte visszavenni neki a pincérnő-köpenyt - annak ellenére, hogy a sokasodó vendégsereget már nem tudta Sandra egyedül kiszolgálni.
A főnök maga állt a bárpult mögé, és a pultos küldte kiszolgálni. Az aznapi bevétel a szokásos háromszorosa volt. A vendégek nem akartak távozni, hajnali háromig szólt a zongora, énekeltek.
Attól kezdve Eva csak a hét második felében kellett bejárjon a bárba. Az első két napon dalokat írt a szállón, és járta a várost. Az álmait kergette. Egyik délelőtt pedig – még nyitás előtt - George belenézett Eva bárpulton hagyott füzetébe.
- Ezeket te írtad?
A lány elvörösödött, senkivel nem osztotta még meg eme titkát.
- Nagyon jók. Meg kell őket zenésíteni.
George máris leült a zongorához, ujjai találomra szökdécseltek a billentyűzeten lejátszva egy aprócska dallamot. Eva először csak szorította magához a leleplezett füzetet, de aztán leült George mellé és érdeklődve nézte és hallgatta, amint az zenét ír az ő kis bugyuta szövegeihez.
Attól kezdve Eva a saját dalait énekelhette. Énekelt idegen tájakról, ahol sosem járt még, énekelt a szélről, a madarakról – mindenről, ami a szabadságról szólt. A vendégek szájtátva hallgatták, ujjongva tapsoltak neki. Olyasvalamit adott nekik, amiről azt hitték sosem kaphatják meg – és mégis megkapták a zene által. Eva által.
A tulaj megvette a mellettük lévő kis lakást és bővítette a bárt, mert nem fért már el a sok vendég. Napról napra telt ház volt, a város legmesszebb pontjáról is érkeztek vendégek. Az öreg katona, aki részegre itta magát minden este, halálos ágyán közölte a doktorral, nem hal meg addig, míg nem hallhatja még egyszer Eva hangját.
Évek teltek el. Volt vagy egy évtizede is már, hogy a bárban dolgozott, amikor egyik sikeres estét követően egy jól öltözött férfi félrehívta Evát.
- Kisasszony, ritka kincs rejtezik a torkában. Magának nagyközönség előtt kell énekelnie, turnékra járni. Lemezt kiadni. Én ezzel foglalkozom. Ha Ön is úgy gondolja, segíthetek benne.
Eva szomjasan itta a férfi szavát. Végre itt a lehetőség, amire annyira várt. Megilletődve bólogatott, elfogadta a férfi névjegykártyáját, aztán szaladt George-hoz. Ekkor történt az első komoly veszekedés köztük. George felhívta Eva figyelmét a veszélyekre, lehet, hogy a férfi csak kihasználja - de Eva most sem hallgatott másra. Irigységgel vádolta a férfit is, - ahogy annak idején anyját – azért, hogy nem bírja elviselni a gondolatot, hogy neki esetleg tényleg sikerülhet. Amikor George arca megkövült, akkor döbbent á a lány, milyen fájdalmat okozhatott ezzel.
- Sajnálom, George, nem akartalak megbántani. De tudod, hogy ez volt minden álmom.
- Tudom, és nem is tartóztathatlak fel – válaszolt George, és azon gondolkodott, rosszul tette –e, hogy nem vallotta be a lánynak, hogy szerelmes belé.
Most már nem lenne túl fair lépés. A bártulaj megrökönyödve hallgatta, amikor közölte, hogy elhagyja őket. Sarah elsírta magát, George csak szótlanul ült egy sötét sarokban.
Eva teljesen el volt szédülve attól, amit az új menedzser mutatott neki. Életében először ült repülőn, elegáns szállodában lakott, óriási műteremben vették fel a slágereket. Először azt hitte, énekelheti a saját dalait, erről azonban szól sem volt. Könnyed, bugyuta dalokkal töltötték meg a legtöbb albumot, ritkán használhatta ki hangi adottságait. Amikor egyszer ezt megemlítette Hugh-nak, leintette.
- Azok a dalok senkit nem érdekelnek. Olyan dalok kellenek, amiket el is tudunk adni.
Eva nem akart vele vitatkozni, hogy akkor miért énekelte őket minden nap telt bár előtt, mert úgy gondolta, a férfi biztosan jobban tudja, mit csinál. Akkor döbbent meg először, amikor a beígért fizetésének csak töredékét kapta. Hugh azzal magyarázta, hogy az ő menedzseri jutalékát is le kell belőle vonni, és az induló költségeket. Hogy mik voltak ezek az induló költségek, Eva sosem tudta meg.
Járták az országot, színpadról színpadra és Eva pedig énekelte volna még a buta, semmitmondó dalokat is, amiket nem érzett magáénak, de ezt sem tehette. Az előadásokon a teljes hanganyagot játszották, nem csak a zenei alapot – ahogy Hugh mondta: csak playback-elni kell.
- Az meg mi?
- Felmész és tátogsz.
- De hát… akkor mitől vagyok énekesnő, ha csak tátogok? – kérdezte Eva és egyre inkább nem tetszett neki ez az új világ.
Hangos veszekedés tört ki közte és Hugh között, Eva kikötötte, hogy csak akkor hajlandó fellépni, ha élőben énekelhet. Hugh pedig meghunyászkodott, mert szüksége volt a lányra.
Turnéztak, egyiket a másik után, és Hugh egyre pénzéhesebbnek, egyben egyre zsugoribbnak tűnt. A szállodák színvonala, ahol megszálltak egyre csökkent, a végén olyan is volt, hogy egy lakókocsiban kellett letáborozniuk a színpad mögött. Február volt, az ajtó alatt behúzott a hideg, Eva megfázott. Még az aznap esti fellépést végigcsinálta, de utána olyan gyulladást kapott, hogy kórházba került. Akkor jött rá, hogy Hugh kihasználta. Egy jólelkű kollegától megtudta, hogy a gázsija felét Hugh titokban ellopta tőle, ahol csak tudta, becsapta őt. A gyógyulás hosszú heteket vett igénybe. Eva a tetemes összegű kórházi számlát a menedzsere elé tette, hogy fizesse ki ő, mert ő az oka mindennek, annak is, hogy mint a kórházban kiderült – a lánynak nincs biztosítása. Hugh gonoszul nevetett.
- Még örülj, hogy nem perellek be szerződésszegésért! Félbehagytad a turnét!
Aztán amikor Eva is felemlítette a bíróságot, a férfi odadobta a kérdéses összeget az asztalra és közölte, hogy látni sem akarja többé.
- Nem dolgozom együtt ilyen tehetségtelen ripacsokkal – szúrt még egyet oda.
Így történt, hogy Eva szegényebben tért vissza a fővárosba, mint ahogyan elindult onnan. Épphogy meg tudta venni a repülőjegyet. Hazafelé úton végig sírt, azokra az emberekre gondolt, akik végig féltették, óvták őt, de ő nem hallgatott rájuk.
Két és fél éve ment rá, hogy szállodáról szállodára járt, és szinte semmit nem kapott cserébe, hiányzott a szeretet, az otthon melege. Most kellett rájönnie, hol is van az ő igazi otthona.
És a harmincéves nő ugyanolyan félve állt a Kék Füst bár ajtaja előtt, mint azt tizenhét éves lányként tette. Zárva volt – hiszen még nem volt egy óra – de tudta, vannak odabenn. Kopogott és az ajtó kinyílt. A bártulajdonos állt a küszöbön, arca meglepetést tükrözött, Eva pedig elvörösödött.
- Visszajöttem – nyögte, majd kijavította magát: - Hazajöttem.
A főnök csak állt merev arccal, de odabentről női sikoly harsant és Sarah nyomakodott ki az ajtón a főnök háta mögül.
- Eva! Tényleg te vagy az?
És mindketten sírtak. A tulaj betessékelte őket, a másik pincérlány – akit Eva még nem ismert - csak érdeklődve nézte a jelenetet. Amint Eva szóhoz jutott, csak ennyit mondott.
- Bocsássatok meg nekem. Itt hagytalak benneteket, amikor a leginkább szükségetek volt rám. Annyi mindent kaptam ettől a bártól, és én nem tudtam eléggé értékelni. Pedig most jöttem rá, sehol nem kaphattam volna ennél többet. Nagy sikerre vágytam, miközben a siker itt volt. Itt, ahol szerettek az emberek, ahol olyanokkal dolgozhattam, akik nem akartak becsapni, és ez a füstös, kék bár… hányszor láttam álmomban, amikor idegen szállodákban éjszakáztam.
A főnök összehúzott szemmel nézett maga elé, még emlékezett rá, milyen veszteség volt számára Eva távozása, de valahogy most nem tudott rá haragudni. Ő is elérzékenyedett, ami nem volt szokása, ezért dühös lett.
- Vissza akarsz jönni?
- Igen. Szeretnék.
- Jó. Két hónap próbaidő, és besegítesz a pultnál.
- Igenis, főnök! – ugrott fel Eva, és majd kiugrott a bőréből is.
Aztán eszébe jutott, hogy Sarah-n kívül - aki szinte a nővére lett - van itt még valaki aki fontos a számára.
- George? – kérdezte Sarah-t és már előre félt a választól. Elment, megnősült, már nem dolgozik itt…
- Négykor jön, mint szokott. Nem történtek ám itt olyan nagy változások – nevetett Sarah.
- És… mi van vele? Családja van már?
- Nem. Egyedül van. Nem hiszem, hogy elvett volna bárkit is. Amióta elmentél, minden este azt a dalt énekli, amit közösen írtatok. A madárról, aki elrepül a fészekből, és a párja visszavárja. Szerintem a vendégeknek már a könyökükön jön ki – súgta oda neki.
És ekkor lépett be George. Eva ijedten látta, mennyit öregedett a férfi az elmúlt két év alatt, jóval több ősz hajszála volt, mint amikor elváltak. Bűntudata lett. A férfi nem vette észre őt, a bárpult takarásában állt. George letette a táskáját, két mozdulattal leporolta zongoraszéket, felakasztott a kabátját. Ahogyan mindig. Eva nem volt elég bátor, hogy odamenjen, hogy felhívja magára a figyelmét, de Sarah megoldotta a dolgot.
- George, vendégünk van.
A férfi felnézett, és megdermedt.
- Eva.
- George.
A férfi meglepve vizsgálgatta Eva arcát. Most, hogy egy ideig nem látta, meg kellett állapítsa, hogy az ő arcán is hagynak nyomot az évek, de nem sokat, épp csak annyit, hogy ne szép lány legyen - hanem gyönyörű nő. Neki mindig is az volt.
- Visszajöttem.
- Látom.
Feszengve néztek egymásra, majd a férfi hátat fordított neki és leült a zongorához. Felcsapta a fedelet, és leütött néhány hangot. Mintha csak találomra tenné. De a felcsendülő dallamot rögtön felismerte Eva, A pacsirta madár című dal volt. A pacsirta párról, ahol a fészkén búsuló madár nem tudja, vajon visszatér –e valaha a másik. Milyen furcsa, hogy jóval azelőtt született, hogy ő elment. És most kapott értelmet.
George baritonja felhangzott és Eva megborzongott. Lassan odalépdelt a zongora mellé, és beszállt a dalba, amikor ő következett. A férfi csak nézte, majd a zongoraszóló alatt halkan megszólalt.
- Gyere hozzám.
Eva szeme elkönnyesedett, nem érdekelte, hogy a férfi majd húsz évvel idősebb, csak ennyit tudott suttogni:
- Jó.
Attól az estétől kezdve ő és a férfi újra együtt énekeltek, mintha sosem váltak volna el. Egymásba fonódó hangjuk magasra szállt, mind több és több vendéget csalogatott be abba a régi mulatóba, amit úgy hívtak: Kék Füst bár.
(megjegyzés:
A kép egy nagyon kedves kolleganőmet ábrázolja. Azért tettem fel, mert ez a kép ihlette az egész történetet. Én ilyennek képzelem el Evát. Remélem, nem vág majd nyakon...
A kép eredetijét Pócs István készítette, köszönet érte!
http://www.istvanpocs.hu/first.htm) |
