Őszi mese
Műtermében az ősz festékekkel játszott,
Nem amatőr ő, ez mozgásából látszott!
Látta a nagy melót, az északi szél is,
Válla mögött ott figyelt a hideg tél is.
A sötét éjszaka nézett csak magába,
Hisz beleszeretett a csúnya magányba.
Búsan hajtotta le fejét párnájára,
Nem figyelhetett a mester munkájára.
Készült a remekmű, két szememmel láttam,
A végső formát, már én is alig vártam.
Mindenki azt leste, hogy a hajnal eljő,
Mikor tüsszentett egyet a kicsi szellő.
Eközben meglökte a mester úr kezét,
Aki éppen vakarta a buksi fejét,
Azon gondolkodva erősen magában,
Milyen színek is legyenek a tájában.
A nevetéstől könnyes vihar ezt látva,
Festékeket felborítva esett hátra.
Színek indultak el a maguk útjára,
A szabadság édes vízének kútjára.
Az ősz mérgében földre dobta a vásznat:
„Ez a munkám talán még egy évet várhat!”
Mondta halkan, és kiáltott egy merészet:
„Borítsuk rá a képemre az egészet!”
Ez a nem várt esemény változást hozott,
Ősznek arca tarka színűre változott,
Mivel a barna színből nagyon sok fogyott,
Ezért e szín erőteljesebben fogott.
Tél vette szemügyre az elkészült képet,
Tudta, át kell festeni majd ezt a szépet.
Közben megfeledkeztem két másik arcról:
A távozó nyárról, és jövő tavaszról!...
Most már ti is tudjátok kedves gyerekek,
Hogy lesz ősszel színes a környezetetek! |