Lehet még sok-sok bántó szándék,
ezernyi gyűlöletet szító hang a nagyvilágban.
Korbácsütésként csaphat arcunkba a harag…
Lehet, hogy így kell lennie!
Lehet, hogy ez a sorsunk, tényleg.
Mert el kellett telnie több mint ezer évnek,
hogy rádöbbenjünk: sorsunk égi küldetés!
Sámándobokkal adjuk tovább a ritmust,
tenyerünkben él a lüktetés,
ahogy rásimul a forma agyagra, fára…
Mert látjuk a fényt lenn a porban, sárban,
és az Isten felhőkből font hófehér hajában.
Úgy adjuk tovább az idők kezdetétől őrzött,
hét pecsétes titkot - mesében, versben és zenében-,
hogy közben mosolyog az Isten…
„Ne félj! A korbácsütés sebeit begyógyítom, népem!
A haragot halk szavú imává változtatom,
melyben békédet megtalálod,
s ott leszek veled az ígéret földjén…
De addig: Légy erős, népem! Tedd a dolgod,
S ragyogj az égi fényben!”
Tudom, nem csak én hallom.
Vagyunk még sok-sok ezren,
kik hiszünk a küldetésben!