I.

Itt ülsz mellettem, hátad oly’ görnyedt,
Pedig nem ejtettél sohasem sós könnyet.
Vagy csak én nem láttam? Te nem akartad.
Csak a jót adtad, a hitványt tagadtad.
Mindig indultál, ritkán érkeztél,
Azt akarom hinni, sohasem vétkeztél!
Sokszor lázadtál, tettel, nem szóval,
Csúnyán megfizettél, hogy paktáltál a jóval.
Néha, tényleg hiszem, mellettem maradsz,
Végre törleszthetnék, az lenne a vigasz.
Néha tényleg érzem, leülsz mellém a padra,
Emléksálamat tekerném megfáradt nyakadra.
Kezed kézbe venném, lehunynám a szemem
Így ülnénk mi legott, s most én beszélnék Neked.
Tudom, itt az idő, most Te hunyod be szemed,
Búcsúra emeled dolgos, eres kezed.
Elengedlek Téged, s morzsolom a könnyet,
De Te itt ülsz most is, s a hátad oly’ görnyedt.