Zötyögve, vacogva, Őrs vezér tér féle,
Ülünk a villamos kemény faülésén,
Jó barátom és én.

Mellettünk csendesen álldogáll egy nő,
Kicsinyke gyermeke édesen csicsergő,
Négy éves lehet tán.

Elnézzük a srácot, vidáman kacarász,
Kicsinyke kezével mutogat, magyaráz,
Mamája büszke rá.

Élvezzük örömét, mosolya felvidít,
Aranyos egy ilyen kölyök, és jólesik
Látni őt, mert ő más.

Azt hiszem ez jutott barátom eszébe,
Hallom, hogy megszólal sóhajtva, rám nézve:
Jó neki, még nem tud semmit a világról,

Élete gondtalan, az arca ártatlan,
Tiszta tekintetét nem homályosítja el
Világnyi hazugság.

Ez a pár elejtett szó engem megfogott,
Sajnálom a kicsit, ha sorsára gondolok.
Felnő, és bekerül az élet sodrába,
Rájön, hogy csalás, bűn a jó élet ára,

Mindezt megtanulja, sajnos, de egyszer tán
Ő is utazik a villamos vonalán
Mint mi most, és ha lát egy kacagó srácot,
Elfelejti talán ezt a torz világot,
És ha már ellene nem tud semmit tenni,
Hát szeretne még egyszer a régi kölyök lenni…