A férfi jó néhány hete figyelte már a lányt. Egy volt a többi nyilvános nő közül, akik az ivóban dolgoztak. Ő mégis más volt. Különleges. Hogy mitől? Ezernyi arca volt. A férfi látta már ijedt kislánynak. Tudott lenni haragos delnő. Mélabús, szomorú özvegy, ha az kellett. Kényeskedő úri dáma. Kacéran mosolygó rosszlány. És mindig másik és másik nő. Egy izgalmas, soha meg nem fejhető valaki.
- Hány arcod lehet még? – gondolkodott a férfi, amikor a lány épp egy félénk férfit átkarolva játszotta a gondoskodó anyát.
De most a lány nem a pult mellett ült. Az ablaknál. Ott, ahol a lenyugvó délutáni nap utolsó sugarai búcsúzóul betekintettek az ivóba. A férfi összeszedte a bátorságát, megfogta poharát és odaült mellé.
- Elnézést hogy megzavarom, kisasszony. De azért jöttem… hogy elmondjam... hogy megmondjam… maga nagyon szép. Azt hiszem, hogy... magába szerettem.
A lány ránézett nagy barna szemeivel, és felnevetett.
- Maga kinevet?
- Ó, dehogy. De nem maga az első, aki ezt mondja. Hogy gyönyörű vagyok, különleges vagyok. Hogy nekem nem itt a helyem, hogy elvesznek feleségül és megszabadítanak innen. Aztán végiggondolják, hogy az lenne a feleségük, akin az egész vidék végigment már… és meggondolják magukat. Romantikus ábránd marad a hős megmentő figurája.
- Ha én azt mondom, tényleg elvenném – mondta a férfi. – És ha maga elkerülne innen messzire, ahol senki nem ismeri, ott számítana valamit, hogy ki volt?
- Ez sem először hallom. De miért menne valaki el a távoli ismeretlenbe egy olyan lányért, akinek legfeljebb tíz percet töltött a lába között? És maga még nem is…
- Nem hiszi el, hogy megtenném? Különben sincs senki, akinek beszámolni tartoznék bármiről. Maga tényleg egy különleges lány. Annyi arca van… és közben mégis megmarad önmaga.
- És maga talán tudja, melyik az én igazi arcom? – nevetett fel keserűn a lány. – A rosszlány? A melankolikus? Az úri dáma? Az anyáskodó?
- Egyik sem. A maga igazi arca az, ahogy a pillangókat nézi. Amikor ennél az asztalnál ül, és bámul ki az ablakon.
A lány zavarba jött hirtelen, és kibökte:
- Maga is szereti nézni őket?
- Nem… nem igazán – vallotta be a férfi – de azt szeretem nézni, ahogy maga nézi őket.
- Nézze. Látja ott azt a lepkét? A feketét. Kék folttal. Az a vörös virág a kedvence. Mindig arra száll.
Most a férfi mosolyodott el.
- Ugyan, hiszen az a virág nemsokára elhervad… a lepkék nem választanak kedvenc virágot…
- De ez igen! – erősködött a lány, majd sóhajtott. – Olyan vagyok én is, mint egy virág. Száz és száz lepke is meglátogat, soknak vagyok a kedvence, de egyik sem akar csak magának… saját virágjának.
A férfi lányhoz lépett.
- Higgyen nekem. Én valóban komolyan gondolom. Holnap vége a lóvásárnak. Pakolja össze a holmiját. Négyre magáért jövök.
- De hiszen maga még soha…
- Majd eljön annak is az ideje – tette az ujját a kételkedésre nyíló szájra a férfi.
A lány nézett egy darabig utána, amint elhagyta a poros kis ivót. Aztán a szobába ment, ahol a három másik lánnyal lakott együtt, összepakolta kevés holmiját. Mint már annyiszor. A lányok csak ezt kérdezték ilyenkor: - Mi van Lepke, megint elvesznek?
Ő erre mindig bólintott, szomorún velük nevetett, becsomagolt, aztán néhány óra elteltével ugyanúgy visszatett mindent a rozoga szekrénybe. De valahol most érezte, hogy ez a férfi más. Ez a férfi talán tényleg komolyan gondolja. Hogy honnan tudta? A szeméből. És női megérzése ezúttal nem is tévedett: a férfi valóban komolyan gondolta.
Az orvos bosszankodva hajolt a halott fölé és lezárt a szemeit.
- Ilyen szerencsétlen balesetet! Ki gondolta volna, hogy egyszer csak megbokrosodik az a vén, keshedt gebe? Milyen fiatal volt szerencsétlen… van valakije itt a városban?
- Nézze – mondta egy másik férfi. - Virág volt nála – mutatott a szétszóródott csokorra. – Biztosan várta valaki.
És a lány várta. Várta és várta, egészen addig, míg nap utolsó sugarai beköszöntek az ivó ablakán és végigsimogatták az arcát. És ekkor a kinyitott ablak párkányára odaszállt a fekete szárnyú lepke. Illegette egy darabig szárnyait, majd amikor a lány óvatosan felé nyúlt - talán csak hogy egyszer, egyetlenegyszer megérintse, felröppent a párkányról és elszállt.
A lány arcán egy könnycsepp csordult végig. Egy, csak egyetlen egy. Gyorsan letörölte. Hiszen ő már hozzászokott ehhez. Hozzászokott ahhoz, hogy minden álma úgy libben tova, ahogyan teszi azt az ablakpárkányról felzavart, fekete szárnyú pillangó.
|
