Kandírozott hazugságmadzagokon
Éhes legyek csüggnek,
Tele pöttyözik a rézsút fényű szobát;
Napfény szitál szemük 
Összetett, ragyogó pontjain
Ezer pacává bontva szét azt,
Ami a sötét,
Az egyetlen valóság;

A plafonról feszített kereszt lóg:
- Karamell létra! lépcső, ami a mennybe visz! -
Körül dongják, hiszen oly édes
Ez az illat, ez az íz!
És mert rászállni ösztön - hát egy se rest!
De öklendez is hamar, hiszen fanyar,
Nem az, amivel karamell színe kecsegtet;

Így lógnak ott
Erejük és reményük egyre fogytán,
Holt társaik bűzét elfedi a karamell!
Kandírozott hazugságmadzagokból
Így lett
Közös, fekete feszület...