A gyerekkoromat északon töltöttem, egy tipikus kisváros peremén, a vidéki életérzés puhaságában. Kevés barátom volt, és rengeteg álmom, az álmodozás volt első éveim színe-java. Azóta is ebből élek: ha ihlet kell, csak lopok egy darabot régi álmaim bonbonjai közül, aztán fucsán szégyellem magam amiatt, hogy felnőtt fejjel már nem vagyok képes elszakadni a való világtól.
Kevés arcot tudok csak felidézni, az emlékek itt kavarognak körülöttem, de ha egynek is utánanyúlok, az úgy siklik el előlem, mint tapasztalt pincérnő a spicces vendég mancsa elől. Emlékszem a friss tökmagos kenyér illatára, meg az eperlekváréra, amit minden évben szinte szetartásszerűen tett el anyám, és legalább felét elajándékozta. Emlékszem a rengeteg tulipánra a hátsó kertben, a mindig visszatérő gólyákra, meg a rikító színű kerti törpére az aranyeső tövében. Emlékszem a gombócra, ami minden reggel a torkomat szorongatta iskolába menet, mert nem találtam a helyem az osztályban, és mindig izgultam az aktuális feleltetés miatt.
Aztán hazafelé a gombócot valami szorongató érzés váltotta fel a gyomrom tájékán, és egyre erősödött, ahogy a házunk felé közeledtem. A mellettünk fekvő telek üres volt, így már messziről láthattam a házat, és az azt körülölelő régi vaskerítést, amin a fekete festéket rég kikezdte az idő.A kerítés rácsai felül úgy hajlongtak, mint az indák, és egyik-másik inda végén félig rozsdás vasrózsák nyíltak. Mindig lenyűgözött a kerítés kavargó mozdulatlansága, és gyakran gondolkoztam azon, hogyan is készülhetett, mennyi időbe és enegiába kerülhetett, míg megformálták ilyen tökéletesre.
Talán azért, mert nem voltak hasonló korúak körülöttem, talán azért, mert sok időt töltöttem egyedül, élénk fantáziájú gyerek voltam, és az ábrándozás megmentett az unalomtól. Így egész délutánokat töltöttem elképzelve, hogy a kerítés indái egyszer csak életre kelnek, tekergőzni kezdenek miközben rajtuk a rózsák ütemesen kinyílnak és összecsukódnak, majd lassan bekúsznak a házba, komótosan felmásznak a lépcsőn, át a folyosón el a szüleim szobája előtt, be az én szobámba, és addig nem nyugszanak, amíg rám nem tekerednek, amíg az életre kelt rózsák tüskéi bele nem fúródnak a bőrömbe.
Nem tudom, miért jöttem most ide annyi év után. Hatalmas kerülőt tettem, és az autóm lerobbanva a senki földjén vesztegel, de itt vagyok. Úgy éreztem, látnom kell, megvan-e még a ház, laknak-e benne, sokat változott-e a környék, mióta elmentem innen. Azt gondoltam, talán szerencsém lesz, és még az egyik ablakon is bekukucskálhatok, és megnézhetem, hogyan rendezték be a kicsit szabálytalan alapterületű nappalit.
Olyan idegennek tűnik minden. A kerítés most fehérben pompázik, valahogy bájos és légies, egyszerűen gyönyörű. De a ház elhanyagolt. A becsukott spalettákkal úgy néz ki, mint egy magányos nagyapó, aki társaságra vágyik. Igaz, a mi időnkben is csend uralkodott ezek között a falak között. Nálunk nem voltak hétvégi kerti mulatságok, hozzánk nem jöttek ismerősök teázni, vagy kártyázni. Egyetlen szomorú összejövetelre emlékszem csupán, az anyám temetését követő halotti torra. Legalább harminc közeli és távoli rokon feszengett fekete ruhájában a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban bóklászva. Kövér nők könnyes szemmel simogatták meg az arcomat, elvált harmincasa ok sugdolóztak a sarokban fürkésző pillantásukkal követve apám minden mozdulatát, és őszhajú öregurak meredtek maguk elé csendesen bólogatva. Akkor is gombóc nőtt a torkomban, de a nyomában járó félelem összehasonlíthatatlan volt az iskola miatt érzett szorongással. A világom megrendült.
Nem bírtam bent sokáig, kiszöktem a kertbe, és felmásztam a gesztenyefának arra az ágára, amit mintha kifejezetten nekem növesztett volna, hogy ott ücsörögjek, ha egyedül akarok lenni. Hallgattam a falevelek zizzenését, egy fakopáncs kalapálását a távolban, és megfeledkeztem az idő múlásáról. Anyámra gondoltam. Egészségesen emlékeztem rá, ahogy a kék virágos kötényében fáradhatatlanul sürgött-forgott a konyhában, a kertben, mindenhol. Terítők, pulóverek, királyi vasárnapi ebédek és torták születtek a keze nyomán, és én időtlennek képzeltem őt, valami istenasszonynak, aki mindig volt és mindig lesz, örökké a fejem fölé terítve a gondoskodás szúnyoghálóját.
Az utolsó hetekben már nem tudott felkelni. Korábban mindig kontyba tűzött haja fénytelenül terült a párnára, halvány ujjai remegve babráltak a takaró csücskével. Hatalmas szemei kétségbeesetten csillogtak.
- Gyere ide mellém - suttogta. - Ne légy mindig egyedül. Hadd lássalak - mosolyogta, és erejét pazarolva történeteket mesélt nekem, hogy lekösse a figyelmemet, és mellette maradjak.
Azon a délutánon a magam módján búcsúztam anyámtól, megkezdtem a lehetetlent, amiről úgy gondoltam, soha nem leszek képes teljesen: elengedni őt. Az elmélkedésből, meg a pityergésből apám riasztott fel, aki egy idő után észrevette eltűnésemet, és a keresésemre indult. A nevemet kiáltotta, és volt valami fékevesztettség a hangjában, amitől a torkomban kezdett dobogni a szívem, és villámgyorsan lemásztam a fáról.
- Menj a szobádba - mondta fojtott hangon, mikor elmentem mellette - mindjárt felmegyek én is.
Oda nem. Inkább kinyitom a nehéz, nyikorgó padlásajtót, majd kulcsra zárom magam után, és eltűnök apám elől, eltűnök az egész világ elől. Igen, inkább a padlásra megyek, a szobámat nem szeretem. Akkor is a szobámban voltunk, mikor anyám meghalt. Hallottam, hogy apám nevét kiáltja, és azt is, hogy tompa puffanással leesik az ágyáról. De apám nem hallotta. Láttam az arcán, hogy nem jutott el a tudatáig, vagy ha igen, nem érdekli, és abban a pillanatban jobban gyűlöltem mindennél és mindenkinél.
Ni, egy láthatathan kéz kinyitotta az egyik spalettát az emeleten. Hát mégis laknak itt.
Lassan elindult az utcán óvatosan kerülgetve az eső után előbújt és a járdára tévedt csigákat. A kerítés vasrózsái mindentudón bólogattak utána. |
