A remény

 
Vörös az ég alja, őrült vihar készül,
A szél virágzó lombkoronákat fésül.
Jégeső közeleg gyorsan és merészen,
Hogy az ébredező fák közé benézzen.

 Minden állat futva keres menedéket,
Nappali sötétség borítja el a rétet.
Jön a kegyetlen zápor, hozza a jeget,
Arcomban érzem a hideg leheletet.

 Vízálló köpenyét magára terítve,
Jön már a REMÉNY a semmiből sietve.
Eljön mindig, ha a vihart látva hívjuk,
Még akkor is, ha nem a nevén szólítjuk.

 Hiú katona ő, nem is fél semmitől,
Ódákat lehetne írni tetteiről.
Ahol felbukkan, izzik a parázs újra,
Ha a tüzünket a vihar el is fújta.

 Sátrat ver közelünkben, hol jónak látja,
Az élet megbízható, öreg bakája.
Ismeri a környéket, tud mindent rólunk,
Kézséggel segít nekünk mindig, ha szólunk.

 Ám, ha soha sem ébresztjük fel álmából,
Hamu lesz a vörösen izzó parázsból.
Eltűnik, ahogy reggel a köd feloszlik,
Csalfa emléke a napon szertefoszlik.

 Hirtelen hátat fordít az északi szél,
Mint, ki valakitől megijedt és most fél,
A bizarr felhő is már feloszlani látszik,
A napsugár is újra a fák közt cikázik.

 A jeget hozó viharral szembeszállva,
Ment félelmet nem ismerve a halálba.
A REMÉNY az élet zsoldos katonája,
Most is, mint mindig ő halt meg utoljára.