| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A gyógyító (4. rész) Ideje:: 02-04-2008 @ 08:25 pm |
|
|
|
|
Tizenhetedik évemet töltöttem azon a télen, amikor anyám csúnyám megfázott. Hazafelé tartott a szomszéd városból, amikor elcsúszott a hóban és kifordult a lába. Órákat töltött a hóesésben, mire elkezdtük keresni és ráleltünk a hegyről levezető ösvényen. Majdnem kihűlt már addigra. A doktor szerint éppen időben találtuk meg. Két nap múlva kétoldali tüdőgyulladást állapított meg nála, és a fejét csóválta. Akkor csinált így is, amikor legutoljára vizsgálta apámat. Rettegtem. Mi lesz, ha nem gyógyul meg. Ekkor gondoltam újra a gyógyításra. Meg kell gyógyítanom anyámat. Hiszen ő nem halhat meg…
Melléültem, és csak figyeltem, ahogyan zihál. Megfogtam a kezét, behunytam a szemem. Kerestem a betegség okozóját. A rémet. Csak egy óriási, fekete köpenyes, arctalan alakot láttam. Karja között anyámat, aki egyre sápadtabb volt. Nyújtottam a kezem felé, de ő nem adta az övét. Csak nézett rám szomorúan. És hiába nyúltam utána, mintha egy falba ütköztem volna. Keserűen döbbentem rá, miért. Anyám nem segít. Nem akar meggyógyulni!
- Jancsi fiam – szólalt meg ekkor rekedten az ágyban fekvő.
Kinyitottam a szemem és az ágya fölé hajoltam.
- Jancsikám, érzem, hogy itt az időm. Én már nem gyógyulok meg.
- Ne mondjon ilyet, Anyácskám, maga nem halhat meg! Maga olyan erős, ne hagyjon itt maga is!
De semmit nem felelt erre, csak zihált még egy darabig, majd ájult, lázas álomba merült. Csak úgy tüzelt a homloka, mint a tied is, kicsi.
Bár féltem otthagyni, elszaladtam a doktorhoz. Ő fejcsóválva közölte, hogy nem tud többet tenni. Amit tudott, azt megtette, most már minden anyám szervezetén múlik. Nem hittem neki. Úgy éreztem, egyedül hagyja anyámat viaskodni a halállal. Bekopogtam Liza nénéhez is. Könyörögtem, hogy adjon nekem valami gyógyfüvet, ő biztosan tud valami más gyógymódot. Mindegy mit, bármit. De ő is nemet intett.
- Nem Jancsi, nem tudok neked segíteni. Nyugodj bele. Anyád most törleszti az adósságát az Úrnak.
- Miket beszél? – kiabáltam rá. Mit törleszt? Annyi éven át hiába várt egy gyermekre, és amikor végre megkapta, cserébe az ő életét kérte az Úr? Erre gondol? Az övét, aki mindig jámbor és istenfélő volt? Hát milyen Isten az ilyen?
Liza néne összevonta a szemöldökét és szigorúan nézett rám.
- Ilyet meg ne halljak még egyszer. Az Úr mindig tudja, mit miért tesz. Nincs jogod arra, hogy kérdőre vond. Sem neked, sem másnak. És ne legyél olyan biztos abban sem, hogy anyád mindig a helyes úton járt. De ez már nem az én dolgom. Őt kérdezd meg. Nesze - nyomott a kezembe egy zacskót – ezzel enyhítheted valamelyest a fájdalmait.
- Mire gondolt, Liza néne?
- Gondolkozz Jancsi! Gondolod, hogy véletlen az, hogy pont azután esett teherbe és hordott ki egészséges gyermeket, miután itt járt a gyógyító?
- Hazudik! Aljas rágalom! – fuldokoltam, majd bevágtam magam mögött az ajtót.
Dühösen törtem a havat hazafelé, könnyeim az arcomra fagytak. Bár nem hittem el egy szavát sem, a tüske már ott volt bennem.
Anyám még mindig aludt, arca piros volt a láztól, mégis olyan megbékéltnek láttam. Melléültem. Az én anyám. Anyácska. Ha mindenkinek ilyen édesanyja lenne, mint ez enyém, azt hiszem, nem lennének a földön rossz emberek. Elkészítettem a főzetet a gyógyfüvekből, amit az öregasszony dugott a zsebembe és nagy nehezen megitattam vele.
Éjfél felé hallottam, amint rekedten, sürgetőn engem hív. Melléültem, megszorítottam a kezét.
- Jancsikám, valamit… valamit el kell mondanom. Először is tudnod kell, hogy én nagyon-nagyon szeretlek téged. És apádat is nagyon szerettem.
Köhögni kezdett, megigazítottam feje alatt a párnát.
- Tudom, Anyácskám, még ha nem is mondja. Csak pihenjen.
- Nem, muszáj… muszáj könnyítenem a lelkemen. Hallgass meg kérlek. Amikor nem tudtam apádnak gyermeket szülni, nagyon el voltam keseredve. Tudtam, hogy nem miattam van, ő volt beteg. A bánya, ahol dolgozott, elvette tőle az egészségét, és a lehetőséget, hogy gyereke legyen. Pedig hányszor kértem az Urat! Könyörögtem. Csak egyetlen egyszer áldjon meg egy egészséges gyermekkel! Hiába. Ebbe nem tudtam beletörődni. Nem éreztem igazságosnak. Első alkalom volt, hogy nem tudtam elfogadni Isten döntését. Harcoltam vele, ellenszegültem. De eredménytelenül próbálkoztunk újra és újra. És akkor… egyszer csak váratlan segítséget kaptam.
- A gyógyító – mondtam rekedten.
- Igen – hunyta le fáradtan szemét Anyácska.- Tudtam, hogy nem lesz több lehetőségem, és elszántam magam. Szembeszegültem Istennel. Apád nem tudott életképes gyermeket nemzeni. Akkor hívtam el a gyógyítót, amikor ő nem volt itthon…
- Nem! – kiáltottam fel döbbentem. Hát mégis igaz…Az én anyám…
Elhúztam volna a kezem, de ő utána kapott.
- Tudom, mit gondolsz most rólam. Igen, amit a falubeliek suttogtak, igaz volt. Bűnös vagyok. Nem kérem, hogy megbocsáss. Csak azt, hogy egyszer majd érts meg engem. Csakis érted tettem, kisfiam, mert annyira, annyira akartalak – hullott ki a megkönnyebbülés és a fájdalom könnye az elfáradt szemekből.
Nem volt szívem elvenni a kezem, de nem tudtam ekkor ránézni. Féltem, hogy nem azt anyát látom, aki felnevelt. Aki a jóra, az igazra tanított. Ő csak beszélt tovább.
- Apád olyan boldog volt, eszébe sem jutott gyanakodni, hogy nem az ő fia vagy. Súlyos bűnt követtem el, ezzel tisztában voltam. Amikor arra kértem a gyógyítót, hogy ejtsen teherbe, akkor megígértem az Úrnak, hogy ha egészséges babám születik, felajánlom cserébe az én lelkemet. Ezért nem harcolok Jancsikám. Megkaptam, amit akartam, sőt annál jóval többet. Láttalak felnőni. Hiszen már kész férfi vagy. Felesleges halasztgatni azt, ami úgyis eljön.
Ekkor már sírtam. Ránéztem, láttam szemeiben a félelmet, hogy elveszített a vallomásával.
- Bármit is követett el, én …én nem tudom magát nem szeretni…Nem kellene még meghalnia Anyácska. Ne haljon meg, kérem.
Ő köhögött és lassan lehunyta a szemeit. Betakartam, és odahúztam a széket az ágyhoz. Néztem őt. És nem láttam másnak, mint korábban: egy angyal volt. Aki lebukott ugyan az égből, de mégis angyal maradt. Fáradt voltam, fejem lassan lebiccent a székben. Hajnal fele járhatott már az idő, amikor arra riadtam fel, hogy a szél kivágja a rosszul becsukott ablaktáblát, felkapott egy sereg hópihét odakintről, és beszórta a szobába. A hold fényénél láttam, amint az egyik szép nagy pihe az ágy fölé röppent, és lágyan ereszkedve anyám orrán pihent meg. Megbabonázva néztem. Olvadj, olvadj már… A hópihe kegyetlenül sokáig ott egyensúlyozott a szép metszésű orron. Riadtan kaptam a keze után. Jéghideg volt.
Anyám… ne…
Elment. Úgy ment el, hogy még nem is lehettem vele az utolsó percben. Hiszen aludtam.
- Nem… - ráborultam és úgy öleltem, zokogtam a hideggé vált mellkason.
Most ha ébren lennél, talán megkérdeznéd: Sírsz, bácsi? Nem, nem sírok kisöreg, csak a lelkem csordult ki. Csak pár csepp az egész. Látod, már vége is.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 02-04-2008 @ 09:34 pm
| Hozzászóló: Samway (Ideje: 02-04-2008 @ 09:13 pm)
Comment: hu...Rien...ez nagyon jó... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rien25 (Ideje: 02-04-2008 @ 09:25 pm)
Comment: Köszi, Samy, te nagyon hűséges olvasóm. :) Igyekszem ehhez méltón befejezni. Rien
|
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 02-04-2008 @ 10:18 pm)
Comment: Nagyon szomorú... és nagyon szép is egyben! :) Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: soman (Ideje: 02-05-2008 @ 06:09 am)
Comment: Most volt időm végigolvasni mind a négy eddigi részt. Megint különleges sztorit hoztál, epdve várom a folytatást! (Eddig nagyon jó!) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 02-05-2008 @ 07:35 am)
Comment: Mondom, hogy van hasonlóság az élettörténetemmel. Na, de, az egy új fejezet. Továbbra is kíváncsisággal várom a folytatást! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rien25 (Ideje: 02-05-2008 @ 12:10 pm)
Comment: Köszönöm szépen.
Igyekszem :) Rien |
|
|
|
|
| Hozzászóló: blue (Ideje: 02-05-2008 @ 01:16 pm)
Comment: Nagyon jó, kíváncsivá tettél. Hol is a következő rész?)))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rien25 (Ideje: 02-05-2008 @ 03:28 pm)
Comment: Vár a lefutásra :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Netelka (Ideje: 02-05-2008 @ 10:47 pm)
Comment: Megbőgettél, te lány... (De nem olvashattam ezt én már tőled anno a Digin??) |
|
|
|
|
|
