A himbák

Hajdan, nem is olyan régen,

Domboldalon unalmukban,

Erdők mellett, tarka réten,

Himbák álltak egymagukban.

Csupán látszólag henyéltek,

Dolgoztak ám ők serényen,

A messzi jövőtől sem féltek,

Csak robotoltak keményen.

Szívták a Föld alvadt vérét,

Begyükbe vették olaját,

Ellopták kincse nagy részét,

Korunk feketearanyát.

A testükhöz jó gyerekként,

Sohasem mertünk nyúlni,

Ám álmunkban griffmadárként,

Be lehetett őket fogni.

Nem feledte soha dolgát,

Rabszolgaként dolgozott,

Néha kivették motorját,

Mi benne szívként dobogott.

Irigyeltük a nyugalmát,

Néztük, mint hajt fejet Napnak,

Soha sem zavarta álmát,

Embernek, vagy állatoknak.

Bármit kérdezhettünk tőlük,

Megfontoltan válaszoltak,

Könnyű volt életünk velük,

Hisz mindenre bólogattak.

Fejhajtással köszöntötték,

A gőzdudára kelőket,

A bányászokat ismerték,

Tisztelték is nagyon őket.

A rossz sorsot ők sem kérték,

Bölcsen hallgattak azelőtt,

Mégis nagy részét elvitték,

Helyükre gaz, vagy bokor nőtt.

Ma már csak elvétve látni,

Öreg hintaparipákat,

Szívem nagyon tud fájni,

Látva a rozsdás himbákat.

Talán ők már velünk lesznek

Őrökre, tanúként állnak,

Testükkel még integetnek,

A letűnt álomvilágnak.