A temetésen szinte az egész falu ott volt. Mindenki szerette anyámat. A tisztelendő úr nagyon szépen beszélt. De amikor leeresztették a koporsót, mintha a lelkem egy darabját temették volna bele abba a sötét gödörbe. Nem bírtam nézni, ahogy betemetik, elfordultam. Valaki ekkor megszorította a kezem. Liza néne volt. Mindegyik asszony helyezett egy-egy szál virágot a sírra. Sokan megöleltek, nem tudom, kik, fel sem fogtam, nem is emlékszem szinte semmire.
Aztán amikor hazamentem az üres házba, mintha a gyomromba rúgtak volna. Fizikai fájdalmat éreztem anyám hiányától. Vártam a napokat, amikor mehettem Liza nénéhez vagy az iskolába. Esterházyékhoz már nem jártam. Túl sok időm vették el az iskolai teendők, meg aztán… kínosan éreztem magam takarítófiúként, főleg, ha Zsuzska látott.
Egyszer éppen az ő szobáját akartam takarítani, benyitottam. Zsuzska a fésülködőasztalnál ült, szép hosszú, szőke haját fésülte. Meglepve nézett hátra.
- Jaj, ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy. Már megyek is.
- Nem kell. Jancsi, szeretnék mondani neked valamit.
Zavarba jöttem, elvörösödhettem, mint a főtt rák. Zsuzska felállt az asztaltól, a rajta lévő fehér ruhában olyan volt az alakja, hogy nem is mertem sokáig nézni - istenem, de gyönyörű volt.     
- Arra gondoltam, hogy még meg sem köszöntem, hogy meggyógyítottál annak idején.  
- Igazán… nincs mit – nyögtem ki.
- Gondoltál arra, hogy orvosnak mész?
- Háááát… majd egyszer… talán – szégyelltem bevallani, hogy nem lenne pénzem a tanulásra.
De akkor már alig találkoztam vele. Zongorázni járt, táncórákra. De sose kísérhettem el, mindig az anyjával ment. Úgy döntöttem, felhagyok az ottani munkával. Apjával beszéltem, ő megveregette a hátam, szerencsét kívánt. Sokszor álmodtam a lánnyal, már anyám halála előtt is. Arra gondoltam, amint betöltöm a tizennyolcat, feleségül veszem. De addig… féltem hazamenni. Senki nem várt már haza. Egyedül voltam.

Egyik este Liza néne megkérdezte, hogy tudnék –e gyakrabban jönni. Egyre jobban fájt a háta és több segítséget igényelt. Végül beleegyeztem, hogy a hétvégéket az öregasszonynál töltöm. Mennyire féltem az első újbóli találkozástól vele anyám halála után. Hazugnak neveztem. Pedig igaza volt, és ezt már akkor én is tudtam. De ő úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna. Nem is hozta többet elő, én pedig hálás voltam érte. Pedig elég nehéz volt elviselni az öreglányt, kisöreg. Mindenért morgott, ha valami nem tetszett neki. Tudom, nem szép dolog, de volt, hogy gondoltam arra, hogy miért nem tudta már az Úr magához szólítani ezt az öreg banyát. Vén volt már, mint az országút, mégis hívták még ki szülésekhez. Egyik alkalommal rám parancsolt, hogy menjek vele. Tiltakoztam, hogy mégis hogy gondolja.
- Megkaphatod az első leckéd az orvoslásból, ha elég bátor vagy hozzá. A halált már ismered. Itt az ideje, hogy a születéssel is találkozz. Nos, akarod, vagy sem?
Igen mondtam, de nagyon féltem. Az asszony, akihez mentünk, a hatodik gyermekével vajúdott, és ragaszkodott Liza nénéhez. Őnála szülte mindegyik babát. 
Liza néne csak felém intett – „Ő segédkezik nekem” – és már küldött is ki vizet forralni. Közben megtörölte a lihegő asszony homlokát, majd szétnyitotta a térdeit. Ekkor menekültem ki a konyhába. De Liza néne nem hagyott, visszaparancsolt a szobába. Szerencsémre az asszony háta mögé küldött és utasított, hogy tartsam a fejét és a vállát. Nem igazán tudtam, hogyan kell, de végül megtaláltam a legalkalmasabb fogást. Közben törölgetnem kellett a verejtéket.
Behoztam a felforrt vizet, Liza néne pedig matatni kezdett a nő lába között, és elégedett bólintással jelezte, hogy minden rendben. Az asszony kínlódó nyögésekkel jelezte, amikor a fájások jöttek, onnan tudtam, mikor támasszam meg. Elborzadtam. Ennyi fájdalom… te jó ég, hogy lehet ezt kibírni? Az anya lihegett és izzadt, de ekkor már én is, mert egyre gyakrabban kellett tartanom, egyre hosszabbak voltak a fájások is. Liza néne biztatta.
- Nyomjon, gyerünk! – a nő hördült egyet, és belemart a kezembe.
Majd az öregasszony >>légzés!<< felszólítására fújtatni kezdett, mint a kovácsfújtató.
Aztán újabb fájás, újabb sikoly, újabb erőlködés. Visszahanyatlás, lihegés. Újra és újra. A percek már óráknak tűntek. Sikoltás, fájdalom, mi lesz a vége ennek az egésznek? Aztán végül megláthattam. Liza utolsó biztatására az asszony belekapaszkodott a kezembe, és az elkínzott kiáltásához ekkor egy kicsi torok véget nem érő oázása csatlakozott. Liza néne óvatosan emelte magasba a kalimpáló, csupa maszat és vér újszülöttet. Egy fehér lepedőbe bugyolálta és az anya kezébe adta. Az pedig úgy csókolgatta és ölelgette, nevetett és gügyögött, látszott rajta, hogy a fájdalmakat már el is felejtette. Megbabonázva néztem. Hát így születik a gyerek… És ekkor anyám jutott eszembe. Hogy ő hányszor szenvedett ily módon – a semmiért. Milyen boldog lehetett, amikor én megszülettem. Könnyek szöktek a szemembe, ekkor értettem meg valamit abból, amit tett. Az hasított belém, hogy az öreg boszorkány talán épp ezért hozott el? Ám ekkor Liza néne felhúzott a kezére valami véres belsőséget – mint utólag megtudtam –, a méhlepényt, én pedig nagy meghatottságomban elájultam.