Odahaza aztán – az öregasszonynál – szégyenkezve kértem elnézést. De ő nem dorgált meg.
- Jól csináltad, fiú. Legközelebb majd ne vágd hanyatt magad!
Még ez a felemás dicséret is jól esett. Az is, ahogy az asszony nekem is megköszönte a segítséget, miután Liza néne valami szúrós szagú folyadékkal magamhoz térített. Jó ideig nem tudtam szabadulni azoktól a képektől, amit ott láttam. A születés ijesztő, fájdalmas, misztikus csodájától. És már vártam a következő alkalmat, amikor tanulhatok valamit a vénasszonytól. Biztos voltam benne, hogy sokkal többet tud rólam, mint ahogy én azt valaha is szerettem volna.
Az iskolában töltött idő alatt az összes könyvet kiolvastam, ami a betegségek gyógymódjáról szólt. Meglepő módon alig találtam irodalmat a természetes, füvekkel, gyógynövényekkel való gyógyításról. De megnyugvást adott a tudat, hogy minden másból szereztem némi elméleti tudást. Fejből tudtam már az anatómiai rajzokat, az agy részeit, a belső szerveket, amit állítólag egy olasz festő és tudós rajzolt le, miután halott embereket nyitott fel és tanulmányozott. Lelkiismeretes munkámért cserébe a tanító úr nekem adta a könyvtár anatómia könyvének egyik példányát. Nem is hittem el, hogy ekkora ajándékot kaphatok valaha is. Még mindig reménykedett szegény jóember, hogy elkezdem az orvosi tanulmányokat. Akkor csüggedt csak el, amikor Széchy úrtól, az orvostól megtudakolta, mennyibe is kerül a taníttatása egy orvostanoncnak.
De én nem bánkódtam emiatt. Régen rájöttem már, hogy én nem a hagyományos úton kell haladjak a gyógyítás tudományában. Hiszen ha kitanulnám azt, amit ő, én is gyógyszerek és különböző művi beavatkozásokkal irtanám ki az emberekből a betegséget. Pedig talán másként is lehet...
Liza néne a télen még kétszer vitt magával bábáskodni. Az elsőnél mindent elmagyarázott, mit miért és hogyan csinál. De még mindig nem mertem az eseményeket a másik oldalról szemlélni… A második esetnél az anya első gyermekét várta. Sára fiatal volt, velem egyidős, törékeny és borzasztón szenvedett. Kapkodta a levegőt, dobálta magát, sírt, könyörgött Liza nénének enyhülésért. Az pedig csóválta a fejét, amikor megvizsgálta – lassan haladunk – mondta. A férjét elküldte otthonról, >>nem férfiembernek való ez!<< felkiáltással.
Még nem kezdődtek el a komolyabb fájások, amik a gyermek megszületését segítették, csak az anyai test felkészülésénél tartottunk. Sára csak ült, és a falnak dőlve szipogott, egész testében reszketett, amint várta, hogy jöjjenek az újabb kínok.
Liza hiába mondta neki, hogy álljon fel, és sétáljon, úgy könnyebb lesz. Végül nekem kellett felkarolnom, a hóna alá nyúlnom és sétálgatni vele körbe-körbe. Amikor újra kezdődött a fájás, olyan erősen kapaszkodott a nyakamba, hogy úgy éreztem, leszakad. Én pedig csak tartottam átölelve, tanácstalanul bámulva Liza néne felé. Az ismét megvizsgálta a vajúdót. Aztán újra rám bízta, sétáltassam.
Szakadt már rólam a víz, alig bírtam tartani az asszonyt, aki a fájások alatt szinte teljesen elhagyta magát. Jobb karomat átfűztem a hóna alatt és a derekára csúsztattam. Bár vége lenne már a fájdalmainak. Gyerünk, csillapodj, csillapodj – koncentráltam erősen. A következő fájásnál már nagy levegőt vett, kiáltani készült, de a sikítás végül elmaradt, panaszos nyöszörgés lett belőle. Én pedig dörzsöltem ösztönösen a derekát. Csak lihegett szaporán, és kapaszkodott belém, mint gyermek az anyjába. Megnyugodott. Olyan furcsa volt. Nálam talált biztonságot, belém kapaszkodott valaki, akit néha láttam csak futólag, az utcán. Most pedig együttesen küzdöttünk, részese lettem az egyik legszentebb titkának, gyermeke születésének. Sétáltunk fel s alá, és egyre gyakrabban álltunk meg a fájásoknál. Már csak halkan nyöszörgött és pihegett.
Látszott rajta, hogy minden erejével koncentrál. Egyszer csak megállt pupillája kitágult és azt sikoltotta: - Úristen, jön, érzem! Jön!
Liza nénével hamar az ágyra fektettük és párnákkal polcoltuk alá a hátát és derekát. Én a fejéhez ültem. Egyre erősebb fájdalmai voltak, újra sírni kezdett.
- Nem bírom, nem…nagyon fáj.
- Dehogynem, lányom – biztatta a bába, majd rám nézett. –Segíts neki.
- Én? De hát hogyan?
- Csillapítsd megint a fájdalmát és figyelj a légzésére.
Egyszerre egyértelművé vált számomra, hogy Liza néne nagyon is tudja, hogy mit teszek. Fájdalmat csillapítok. Az akaratommal. A hitemmel.
Bal tenyeremet ismét Sára derekára csúsztattam, körkörösen masszíroztam a keresztcsontjánál. Jobb kezemmel pedig a kezét szorítottam, és rászóltam, ha csak kapkodta a levegőt. Úgy szorította a kezemet, hogy volt, hogy nekem is nyöszörögni támadt kedvem. De csak dörzsöltem a derekát szorgalmasan. És figyeltem rá. Néztem az arcát. Amikor eltorzult az erőlködéstől, majd a fájás elmúltával elgyötörten nyitotta ki sötétbarna szemeit, ijedten pihegett, közben úgy kapaszkodott a tekintetembe, mint egy fuldokló. Én pedig sugároztam felé: nyugodj meg, minden rendben lesz.
De Liza néne ekkor halkan megszólalt.
- Baj van. Visszafordult a gyerek.
Nem tudtam pontosan, mit jelent ez, de a néne hangsúlyából éreztem, hogy tényleg baj van.
Megijedtem és elkeseredtem – hiszen eddig minden rendben volt. De Liza néne semmire nem hagyott időt, kezembe adott két zacskót.
- Ezekből egy-egy marékkal szórj egy bögre lobogó vízbe, siess.
Szaladtam a konyhába, arcomon ekkor már csurogtak az ijedtség könnyei. Liza néne megnyugtatón beszélt Sárához, majd utánam jött a konyhába.
- Szedd össze magad! Akinek segítesz, nem láthatja azt, hogy te megijedsz vagy tanácstalan vagy. Soha. Értetted?
Bólogattam és megtöröltem az arcom.
- Most megitatjuk ezzel a főzettel, ettől elkábul, és valamelyest fájdalomcsillapító hatással is van rá. Aztán meg kell nyitnom.
Akkorát ugrottam, mint a gyanútlan vendég, akit lábikrán harap a gazda kutyája.
- Micsoda?
- Felvágom a hasát. Kivesszük a gyereket, mielőtt elfogy a levegője. Úgyhogy siess azzal a főzettel.
Ekkor gondoltam arra, hogy isten ments attól, hogy én valaha is gyógyító akarjak lenni.
- Itt, most? De…de nem kéne a doktort hívni?
- Arra nincs idő. A fazékból önts ki egy bögrére valót, a lobogó vízbe pedig mártsd bele ezeket - adott kezembe egy apró élű vágóeszközt és egy tűt, egy ollót, egy darab fehér kendőt.
Rosszullét kerülgetett. Legszívesebben megszöktem volna, aztán eszembe jutott az anya reményteli pillantása, amint rám néz, én pedig megígérem neki, hogy nem lesz baj.
Egy tiszta lepedőre tettem a fertőtlenített félelmetes eszközöket, bevittem a főzetet is.
Ő belediktálta Sárába, aztán kézbe vette a vágóeszközt. Fuldokolni kezdtem.
- Nincs más lehetőség? – kérdeztem Liza nénét.
- Nincs. Van tán valami ötleted? Tudsz tenni valamit?
Kérdésére fura nyugalom szállt meg.
- Megpróbálnám – mondtam.
A kínlódó nő mellé ültem az ágyra, kezeimet finoman a hasára helyeztem. Olyan feszes volt, és olyan forró. Behunytam a szemem, és próbáltam belelátni. Mi történik odabenn, ami miatt ez a kicsi életveszélyben van. És megláttam a babát. Kis fejecskéje összenyomódva, kezei ökölbe szorítva a mellkasa előtt. Lábacskái pedig apró terpeszben feszültek kétfelől a szeméremcsontnak. Nem engedte magát, ellenállt.
- Gyere kicsi… mormoltam… rossz irányba mész. Nem arra van a kijárat. Gyere.
A gyerek mintha megmozdult volna, ám ekkor egy újabb fájás ismét összeszorította, lezárta az útját. Kinyitottam a szemem. Az anyára néztem.
- Segíts nekem – kértem. – Meg kell fordítanunk a babádat.
Ő csak nézett rám kábultan, látszott rajta, nem érti. Odahajoltam hozzá.
- Szólj neki. Szólj neki ott benn, segítsd neki megfordulni. Ne szorítsd meg. Hagyj neki helyet.
Végigsimítottam a homlokán. Erősen verejtékezett, szája vérzett, amint beharapta.
Én pedig visszatértem a hasához. Ismét a babára figyeltem. Mutatóujjamat a bőrére nyomtam és körözni kezdtem. És közben néztem és annyira, annyira akartam, hogy megmozduljon benne valami. Mozduljon, forduljon, amerre kell.
Az anya olyan halkan pihegett, elernyedt, mintha már fájásai se lettek volna.
Liza néne gyanakodva jött közelebb.
- Lelassultak a fájások? – Megfullad…
De csak intettem felé, és folytattam, amit elkezdtem. És koncentráltam, olyan, de olyan erősen, istenem, segíts, kérlek, segíts…
És ekkor… ekkor egy nagyon apró mozgást láttam a hason. – Gyerünk, gyerünk kicsi!
Megragadtam az anya kezét.
– Csak nyugalom, nyugalom, tarts ki, mindjárt, mindjárt…
Ekkor a has olyan erősen megfeszült, hogy az anya kizökkent a kábult állapotból, és hangos sikoltással előrehajolt, megragadta a saját térdeit. Ijedten néztem, amint küzd, izzad, szorítja a lábait, sikolt. A következő fájásnál egyszer csak a lábak között egy nagy, sötét valamit pillantottam meg.
- Kinn van a fej! - kiáltott fel Liza néne. – Tartsd meg, gyerünk! Fogd meg óvatosan! Egyikkel a feje alá, másikkal óvatosan segíts neki fordulni a vállaknál!
Nem értettem, mire gondol, de aztán a következő fájásnál előtűntek a vállak és fordulni kezdtek oly módon, hogy minél könnyebben elhagyhassák az anya testét.
- Most csak óvatosan… ne erőltesd, lányom – szólt Sárának. Hagyd magától megszületni.
Még egy utolsó összehúzódás és a gyermek már az én kezemben volt...
- Kislány…
Olyan apró volt, lila és… nem lélegzett.
Liza néne azonnal kézbe kapta, megtörölte, fejjel lefelé fordította, megütögette a hátát. Egyik ujjával a pici szájába nyúlt, majd egy furcsa gumilabdacsot dugott szegényke orrába, ami kellemetlen, szörcsögő hangot adott. Újabb szörcsögés, újabb hátba veregetés. Semmi. Talán fél perc telt csak el, de óráknak tűnt. Az a vészterhes csönd.
Amelybe belehasított az anya ijedt hangja:
- Mi van a kislányommal? Mi van a gyerekkel?
Végezetül a bába egy kancsóból hideg vizet loccsantott a gyermekre. Azonnal felhangzott a sivalkodó, panaszos csecsemősírás. Liza néne akkorát fújt, láttam rajta, hogy éveket öregedett volna – ha nem lett volna így is elég vén. Én meg mintha a víz alól bukkantam volna elő, közvetlenül fulladás előtt. A bába a kezemben adta a csecsemőt, hogy megnézzem, mielőtt az anyjának adom.
- Isten hozott, kislány- suttogtam neki és Sára hasára tettem.
Liza néne tapintatosan kiküldött, amikor a méhlepényt megnézte. Sárát is megvizsgálta, mindent rendben talált. Amint nem akadt teendőm, mintha kívülről láttam volna mindent.
Ez én voltam? Ki volt ez a fiú-férfi, aki egy tapasztalt bábától átvette az irányítást? Hogy volt merszem nekem ehhez? Honnan tudtam, hogy sikerül majd? És ha meghalt volna a gyerek?
Amikor az ajtón kívülre kerültünk, összecsuklottam a hóban. Összecsuklottam és zokogni kezdtem.
- Jól van fiú, gyere. Jól van – próbált cibálni Liza néne, kevés sikerrel.
Végül összeszedtem magam, és elbotorkáltam hazáig. Mire az öregasszony házához értünk, reszkettem, mint a nyárfalevél. A ház mellett a hóba kibuktam magamból mindent, amit aznap ettem. Az öregasszony leültetett, kezembe adott egy bögre forró teát.
- Mit csináltam, Liza néne? – kérdeztem tőle kábán. - Azt sem tudom, mit tettem és hogyan.
- Segítettél, ahogyan azt tenned kellett. Nagyon is jól tudod, hogy képes vagy rá. És én is tudom. Bár ez még ösztönösen jön nálad, később megtanulod irányítani. Most gyenge vagy, mert a saját erődet emésztetted fel hozzá.
- De én…
- Engem nem tudsz becsapni fiú. Gyógyítónak születtél. Nézd csak meg a jelet a jobb kezeden.
Miféle jelet?
- Az égési hegre gondol?
- Égési heg…nevezd, aminek akarod. A gyógyítók jele: mindegy veled született –e vagy később került oda, azt jelenti, különleges képességgel áldott meg az Isten. Mikor keletkezett az a seb?
- Amikor…Zsuzska fejfájását csillapítottam…
- Amikor gyógyítottál – fejezte be Liza néne.
- De nekem nem…én nem tanultam…
- Nem kell ahhoz címeres papíros, hogy ismerd az emberi testet, a bajokat és azok ellenszereit. A gyógyítók évszázadokon át egymástól tanultak, generációkon át öröklődött a tudás, szállt apáról fiúra.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy ismeri fogantatásom körülményeit.
- Hiszen az én apám is az volt.
- Igen, te is egy gyógyító fia vagy. Bár még keveset tudsz, jó úton haladsz afelé, hogy az örökébe lépj majd.
Egész este ezen törtem a fejem otthon, mielőtt lefeküdtem aludni.
Reggel Liza néne verte az ablakot, újabb szülés! Rohantunk, mert azt mondták: sietnünk kell, az anya elég rosszul van. Odaérve a tisztaszoba előtt egy jajgató idősebb asszony és egy halálra várt férj fogadott minket. Beléptünk, és én elborzadtam. Az ágy csurom vér volt, a sápadt nő már épphogy lélegzett, Liza néne hiába kiabált, hogy nyomjon, míg végül egy óra múlva egy halott gyereket húzott ki az anya lábai közül.
Liza néne borúsan megtörölte a kezét, majd odavetette nekem. - Ez sajnos előfordul. Nem menthetsz meg mindenkit, fiú. De majd megszokod.
- Neeeeeem! – riadtam fel.
Éjszaka volt még, otthon voltam, a saját szobámban. Rémálmom annyira valóságos volt, mintha nem is álmodtam volna. Olyan súlyosan nehezedett rám az utolsó mondat: szokj hozzá, hogy nem mindenkin tudsz segíteni. Tényleg ezt akarom én? Látni, ahogy karjaim közt halnak meg emberek úgy, hogy én nem segíthetek?
Nem tudtam aludni tovább, felkeltem, és az éjszaka közepén kiballagtam a temetőbe. Hol volt már az az idő, amikor a fiúkkal a temetői szellemekkel riogattuk egymást! Mintha több évtizede lett volna.
Leültem a padra, ami anyám és apám sírja előtt állt magányosan.
- Anyácska – szóltam a halomhoz. – És apa, segítsetek nekem. Tényleg erre születtem?
Az éjszakába kiáltott kérdésre megválaszolatlanul dobálódott a temető fái között, csak a bagoly huhogott rá egyet a platánfa tetejéről.
Ültem a sír előtt, talán fél órát is, már vacogtam a hidegtől, de nem kaptam segítséget. Egyedül voltam. Hazabotorkáltam hát, meggyújtottam egy gyertyát szülémék fényképe előtt az asztalon. Apa, anya – milyen fiatalok voltak itt, vajon itt már tudták azt a súlyos igazságot, hogy nem lehet közös gyerekük? És miért nem lehetett apámon segíteni? Miféle szörnyű betegség lehetett az, ami felemésztette? És anyám? Biztos, hogy menthetetlen volt, amikor megfázott? Annyi minden cikázott a fejemben. Annyi MIÉRT és MI LETT VOLNA és HA és DE… végül az asztalra borulva aludtam el.
(köszönet a képért Ábrók Miklós barátomnak) |
