Boldog utókor
Félve és reszketve nézte,
Az arcára rémület ült,
Vonzotta egyszerre, s űzte
Az égből jött isten, a tűz.
Ám hamar barátok lettek,
A házába bevitte őt,
Ebédre már sültet ettek,
Az új isten óvta a didergőt.
Aztán már vasat olvasztott,
És kardot fabrikált menten,
Mert ennél is többre szomjazott
A természet bajnoka, az ember.
Az idő haladt, ő mit sem változott,
Önzése is a régi még,
Csak más ma már az eszköze,
Mely elhozhatja végzetét.
Az ember örök - hiszitek,
De gőgje, önzése vele él tovább,
Ahogy megkaptuk jó elődeinktől,
Úgy adjuk majd fiainknak át,
E rút vonást, mely gazdagít,
De egyszer tán a sírba tesz
Téged, őt, mindenkit.
Miért a fiú feleljen bűnökért,
Melyeket apja követett el,
Korlátlan emberi elme,
Csodás gépeket szültél nekünk,
Mi lesz majd, ha ellenünk fordul
Tudásod - mind ott veszünk.
És ha e nagy romhalmazban
Néhány emberi lény marad is, ott
Megcsókolja majd az asszony a forgácsot,
Melyet valaha férfi keze faragott.
Nyomasztó örökség ez, tudom,
S fájó, hogy van, ki folytatja még,
De míg ember él, kell, hogy legyen remény,
Hogy egyszer felvirrad ránk, a nyugodt, boldog ébredés. |