Halovány fényköntösét

magáról ledobáló nap,

sárga vérbe fagyva

esik össze

testem árnyékában,

mielőtt anyjától

újra rejtekhelyet kapna,

elterül a poros porondon,

megfullad a csend zuhatagában.

Aztán forró emléke,

elvegyül a hajnal mixelte,

szomjas reggelnek felszolgált

tejszínű löttyben

koktél gyanánt,

midőn, a kakas hívó szóra vált,

a játszadozó fellegek is

előbújnak közben,

nézik ők is e talányt.

De mi ez a rekedt hang?

talán a kutyák kukorékolnak?

nem ez nem onnan jő,

lelkem ebként csaholva

ébreszti fel fáradt testem,

eldobott kő

életem már,

elcsukló hangom

a hajnali fényt kerestem!

Felébredtem,

bár ne itta volna magamba

minden porcikám

mohón életem

habzó borának erejét,

jött volna hozzám

helyette csendes mennyegzővel

az önmérséklet,

most foghatnám kezét.

Ha mégegyszer kezdődne

életem felvonása

meg sem fordulna sajgó

fejemben éles késem,

hogy máshogy éljek,

ismét ugyanúgy volna jó,

életem ágyában,

s megint ez volna

megbánás nélküli ébredésem.