A harmadik gyermek

Az új ház építése a tervrajz szerint halad,
Már majdnem kész, és talán még a pénzből is marad.
Kívülről úgy tűnik minden a legnagyobb rendben,
Mindenki teszi a maga dolgát szépen, csendben.

A kutyavonítástól felriadt ködös éjszaka,
A fárasztó őszi nap legvégén már tétova,
Hisz érzi, hogy hamarosan fel kell kelnie,
Tarka ruhája helyett fehéret kell vennie.

A fák között megbúvó tömbház arca is fakó,
Nyugovóra tért benne már szinte minden lakó.
Földszinti szemének fénye mögé burkolózva,
Tíz szál sárga rózsa táncol, egymásba fogódzva.
                                          
Körtáncukat mereven nézi egy rózsabokor,
Szeretne ő is szép lenni, mint a rózsa csokor,
Ami elvarázsolta, az ablakon belesve,
Testvéreiben a fiatalságát keresve.

A férfi most újra megkéri felesége kezét,
Kíváncsian fürkészve kedvese két szép szemét. 
A házassági évfordulójuk alkalmából,
Mosolyogva veszi ki a csokrot a vázából.
                                      
Kinn az árva kis rózsabokor zokog a ködben,
Hallgatja, ahogy megbeszélik vacsora közben,
Miként fognak majd ünnepelni az Erdőgyöngyében,
Kedvelt vendéglőjükben, a szűk család körében.

Anno a lakodalom, ahogy később kiderült,
Valamiért nem a legfényesebbre sikerült.
Úgy érzik, most elérkezett az az idő végre,
Amikor nem kell másra figyelni, csak a szépre.

Mindketten fiatalok, tele vannak még hittel,
Amit tőlük senki és semmi nem vehet már el.
Nem tudhatja egyik sem mit fog a holnap hozni,
Néha fel is kell ébredni, nem csak álmodozni!
                                        
Felidézik az elmúlt családi ünnepeket,
A jókedv gyorsan felszárítja a könnyeiket.
A férfi gyengéden megsimítja a nő arcát,
Végigkísérve a könnycseppek utolsó útját.
                                        
A rózsák közt már álompillangók kergetőznek,
A két ember derűs mosolyában megfürödnek,
Miközben messze elkergetik a fáradságot,
Játszani hívják az ébredező boldogságot.

„A születendő kislányunknak mi lesz a neve?”
Kérdi az apa. „ Sokat fogunk játszani vele?”
 „Mirjam”  Suttogja a nő, megölelve a párját,
Aztán gyengéden megcsókolja a férfi száját.

„Szőke és göndör haja lesz a kicsi Mirjamnak,
Újra babapúder illata lesz a házunknak.”
„Mirjam, Mirjam”  mondják ki e varázsigét többször.,
„Vigyázzunk a boldogságunk többé meg ne szökjön!”
                                       
A gyerekszobában kicsiny életek alszanak,
Álmukban labdával, és kismackóval játszanak.
Csak az anya és az apa álmai hazudnak,
Ház helyett, kártyavárat építenek maguknak.

Napokkal később a férfi arra lett figyelmes,
Hogy az élet hozzá egyáltalán nem kegyelmes,
Egyik reggel arra ébredt, valami nincs rendben,
Lecsapott a Rémálom nevű fejvadász csendben.

A szörny, ki ámokfutása alatt könyörtelenül,
Rács mögé zárja a boldogságot, nesztelenül.
A remény próbál menekülni, de őt is elkapja,
Gúnyos sorait az emlékkönyvébe beírja:
                                  
Megvagy hát ember! Adok én majd gyermeket néked,
Akkor is elküldöm hozzád, ha te nem is kéred!
Nem Mirjamnak fogják hívni, szebb nevek is vannak,
Házadban építs még egy szobát a Parkinsonnak!

Beköltözött hát házukba a kegyetlen élet

Egyikük sem látott azóta sem olyan szépet,

Mint az a sárga, meseszép, kedves rózsacsokor,

Mi szívükben tovább él és előkerül olykor…

Elnézést a kicsit hosszúra sikeredett (s)írásért!