Egy tükrökkel teli terem padlóján feküdtem izzadságom tavában. Arra eszméltem, hogy ráz a hideg. Végigtapogattam átnedvesedett ruháim, majd hirtelen megcsapott saját szagom. Bűzlöttem, mint egy disznó. Nem volt erőm feltápászkodni, így csupán a fejemet emeltem meg kissé, hogy körbenézhessek a helyiségben. Az első, amit észrevettem, a tükrök. Tükrök alattam, tükrök felettem, tükrök köröttem, akármerre pillantottam, saját tükörképemmel találtam szemben magam.
-Te jó ég! Ez én vagyok?
Megpróbáltam erőt venni magamon, hogy felkeljek, s jobban szemügyre vehessem a képmást, aki – akármerre néztem – visszatekintett rám a szoba falairól. Idegennek tűntem, ugyanakkor mégis ismerősnek. Nagy nehezen felálltam, de lábaim remegtek óriási súlyom alatt. Elszörnyedtem! Hatalmas voltam, mint egy jól megtermett bálna. Undorodtam magamtól. Elfogott a hányinger, így reflexszerűen végigpásztáztam a szinte tökéletesen üres helyiségen, hogy keressek valamit, ahová kiüríthetem magamból a kikívánkoznivalót. Hirtelen egy különös szerkezeten akadt meg a szemem az egyik sarokban. Lassan elindultam felé, de minden egyes lépés nehezemre esett. Éreztem, ahogy mozdulataimmal megremegnek tagjaim, mint ha nem is hús-bőr ember lennék, hanem valami ruganyos anyagból megformált szörny. Ahogy közeledtem a tárgy felé, egyre inkább kirajzolódott formája, míg nem megállapítottam, hogy nem más, mint egy hihetetlenül modern kivitelezésű mérleg. Egyre jobban összezavarodtam. Egyáltalán hogy kerülök én ide? És mitől lettem ilyen borzalmasan kövér? Beismerem, mindig is nagyobb darab voltam a kelleténél, legalábbis én így gondoltam, de ez… Egy szempillantás alatt eredeti valóm háromszorosára nőttem.
A kétségbeeséstől össze-vissza cikáztak a gondolataim, míg nem döntöttem. Ráállok! Bizonyára nem véletlenül van ott. Meg se lepődtem: 256 kilógrammot mutatott. Összerogytam. Már nem gondolkodtam. Csak bámultam magam elé, üresen, mint akit elhagyott a lélek. Valószínűleg sokkot kaphattam, ugyanis órákig csak ültem rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul. Aztán valami történhetett, mert arra lettem figyelmes, hogy egy könnycsepp gurul végig az orcámon. Bár titkon a halálomat kívántam, elhatároztam, hogy összeszedem magam. Úgy éreztem, mintha ólomból volna minden porcikám, így az is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy elfordítsam a fejem. Ekkor vettem észre, hogy a mérleg felett egy apró, alig látható egyes szám van a tükörre festve, s alatta egy felirat: „Kövesd a számokat!”.
Ismét körbenéztem a teremben, ezúttal tüzetesebben, s megláttam a kettest a másik sarokban, alatta pedig egy stóc gondosan összehajtogatott ruhát. Van Isten! – gondoltam, s egy pillanatra őszinte örömet éreztem, amiért lehetőségem támadt megszabadulni izzadságtól bűzlő gönceimtől. Odabattyogtam, hasonlóan lassan és nehézkesen, mint az előző alkalommal, s hozzáfogtam, hogy lefejtsem magamról ruháimat. Soha ilyen nehezen még nem ment a vetkőzés, beletelt vagy fél órába, míg befejeztem a műveletet. Kezembe vettem az ott talált holmit. Gyönyörű darab volt mind. Beletemettem az arcom finom anyagból készült új ruháimba, s beszippantottam a belőlük áradó friss virágillatot. Csak ezután hasított belém a felismerés: de hát ez mind az én méretem! Eredeti önmagamé! Mégis kegyetlen a sors… Meg sem próbáltam magamra ráncigálni a parányi ruhadarabokat, inkább körbenéztem, szememmel a hármas számot kutatva, hogy mielőbb elmenekülhessek ebből a gonosz sarokból. Megvan! Ezúttal egészen közel volt hozzám, a nagy téglalap alakú szoba innenső felén. Egyre jobban elhagytam magam, nem éreztem erőt arra, hogy felálljak, így négykézláb tettem meg a távot.
Egy szemüveg várt rám a sarokban. Remegő kézzel helyeztem fel az arcomra, de semmi különöset nem tapasztaltam. A lencse átlátszó üvegből volt, így ugyanazt láttam, amit azelőtt is. Egy ideig. Aztán hirtelen különös dolog történt. Előbb elsötétült a kép, ide-oda forgattam a fejem, de mindenütt sötétség honolt, aztán – épp amikor már kezdtem kétségbeesni, hogy megvakultam –, kirajzolódott előttem egy ajtó. Valóságosnak tűnt, így szépen lassan kinyújtottam a kezem, és – számomra is hihetetlen – sikerült megérintenem. Óvatosan elfordítottam a kilincset, mire az ajtó fülsiketítő nyikorgást hallatva kinyílott. Nem hittem a szememnek! Egy emberektől zsúfolt nagyvárosi utcán találtam magam. Körös-körül mindenütt hatalmas felhőkarcolók voltak, olyan magasak, hogy amikor az égbe emeltem tekintetem, hiába kerestem a tornyok végét, elvesztek valahol a magasban. Még sohasem láttam hasonlót! Ami azonban még különösebb volt, hogy ezeket az óriási épületeket leszámítva minden zöldben pompázott. Olyan volt ez a mesebeli metropolisz, mint az otthonomban egy arborétum, sőt, még annál is pompásabb. És a levegő! Szinte fojtogatott, annyira tiszta volt! Csak néhány pillanattal később eszméltem rá, hogy mitől lehet mindez? Nem láttam ugyanis autókat, se motorokat, se semmilyen járművet a biciklin, rolleren, görkorcsolyán és gördeszkán kívül. Viszont azok… némelyik a felismerhetetlenségig ki volt szuperálva! Továbbszemlélődtem, s hirtelen egy nagy digitális kijelzőre lettem figyelmes, mely – mint egy reklámtábla – az egyik felhőkarcoló oldalára volt erősítve. Az időt mutatta, alatta a dátummal: 2045. Ez egyszerűen hihetetlen! – gondoltam elképedve, miközben éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat. Megfordultam, és egy tetőtől talpig páncélba öltözött alakot pillantottam meg, kezében egy szigonyszerű fegyverrel. Hátrahőköltem. Ez meg mit akar? Aztán ráeszméltem, hogy nem csak ő szegezi rám barátságosnak nem mondható tekintetét, hanem szinte az egész utca. Észre sem vettem és gyakorlatilag megállt körülöttem az élet. Az előbb még nyüzsgő forgatag most engem vett körül. Gonosz és megvető pillantások kelepcéjébe kerültem, és csak miután végignéztem a dühös tömegen, jöttem rá, mi lehet felháborodásuk tárgya. Mindannyian, egytől-egyig tökéletesek voltak, pont mintha valami Barbie-világba csöppentem volna. Valóságos szörny voltam közöttük! Már épp támadni készült a páncélos idegen, amikor gondoltam egyet, s lerántottam magamról a szemüveget. Újra a tükörszobában találtam magam.
A negyedik sarokig már csak kúszva sikerült megtennem az utat. Egy fénykép várt rám. A kedvence! Mindig azt mondta, ezen a képen hihetetlenül gyönyörű vagyok! És valóban. Az az örök elégedetlen lány a fotón – eredeti önmagam – csodálatos volt. Nem bírtam tovább… Lerogytam, s ezúttal könnyeim tavában feküdtem a padlón, míg nem felnéztem egy pillanatra, s egy feliratra lettem figyelmes a magam mellé hajított kép hátoldalán: „Most már megnyugodhatsz! Csak álom volt…”
Felriadtam. |
