Nem bírtam tovább görnyedni a tankönyv felett, a szemeim be-bekönnyeztek és a lapon a betük egy csíkos füzetté álltak össze. Megbillentettem a bögrét, de benne a kávé már rég elfogyott és csak az olvadt cukormáz csurgott az alján. Hátradőltem a székben és nagyot nyújtóztam az ég felé, majd hirtelen milliónyi apró roppanás zengte be a néma szobát...na fasza, összedől a szék, de csak a megfáradt csontok koccoltak össze egymással. 
 Tanulni kell még!
Oh, de az ágy olyan hivalkodóan csábít! Mint egy buja nő, akin áttetsző selyem lepel hullázik, épp csak annyit eltakarva gömbölyded idomaiból, amennyi pont elég, hogy odavonza az egész figyelmet. Biztos puha is. És kényelmes. És...
 Tanulni kell még!
De a kanapé, szinte ordít, hogy pihenjen meg rajta a fáradt elme. Mélyen elbambulva látni a "Foglalt" táblácskát a recamie-n, aminek végében egy fehér párnán durombol boldogan a cica. Már rég elhelyezkedett és begúbózva szundít mélyen, míg mások...
 Tanulni kell...áh; azt a bizonyost a tudomány valagába! Ki innen! Szabadulj meg a könyvek verméből, vesd le a vizsgákkal rémítő gondterhelt köntöst, és menj tisztulj meg!
 Azzal fogtam a kabátom, sapkát, sálat és már loholtam is -lábujjhegyen csendesen percenkénti pár méteres sebességgel, nehogy felébredjen a ház népe- az ajtó felé. Havazott. De még hogy! Sose hullott a hó még ilyen szépen. Magammal vittem a sétára a kutyákat, akik pajkosan fel-le futkostak körülöttem, néha nekem dörgölődzve, olykor engem fellökve...két kaukázusi. Ennivalóak együtt.
 Csend volt az utcában, autók se jártak már ilyen késői órán, se járókelők, se vonathoz siető alakok...senki;
 csak én és a két bohó lény.
Lámpák alatt elhaladni, bele a homályba. Ismét halovány sárga fény, ahol feltekintve látni a milliónyi pelyhet, miként hullik alá a mennyből. Igen! Kinyújtottam a nyelvem és el is kaptam párat...Kicsit szmogos, vizes, de jó érzés.
 Miközben hógolyóval dobáltam a kutyákat -akik feszűlten figyelték, hogy mikor lököm már végre feléjük a labdacsot, amit elkaphatnak -isteni illat kúszott be az orromba, mely aztán szétáradt a testemben, míg nem csak ennyit mondtam ki hangosan: Pékség!
 Szerelmes lettem, a friss kenyér illata megőrjített. Nem voltam éhes mégis kívántam a meleg cipó ízét, a ropogós héjat, a finom serclit a végéről. Bekopogtam az ablakon, majd nemsokára egy izzadt fehér polós srác nyitott ajtót nekem. Pár perc múlva egy forró péksüti boldog tulajdonosaként indultam vissza hazafelé. Istenem de jól esik! Még a két eb is kap egy-egy falatot a mannából, és így aztán a ház kapuja előtt már csak egy félbetört kenyeret tartok a kezemben, a többi már a bendőkben pihen.
 A meleg szoba barátságosan fogad, a könyvek együttérzően lesnek az asztalon, már már kacsintanak is egyet, amivel jelzik: " Jól van komám! Kellett ez a kis pihenő, gyer fejezük be a mai adagot és aztán mindanyian nyugovóra térünk." Talán még húsz percet tanulhattam, aztán vége. Behuppantam az ágyra, akár egy lassított felvétel, a takaró magától rámlibbent, a lámpák tapscsapásra kialudtak...Morpheus az álomhozó hamar munkához látott és már durmoltam is, nem gondolva a holnapra.